Koncert kékben Botticelli nyomában

   Nincs olyan nap, vagy helyszín, hogy ne döbbentene meg jelenünk abszurditása, sikertelenségeinek súlyos ténye. A nagyszerű Fischer koncertre menet tegnap sokadszor borzadhattam el a SZÍNHÁZ látványától. Elhelyezésének kierőszakoltságától, építészeti jelenlétének zagyvaságától, végső soron egy ember akarnokságának számomra taszító mementójáról. Aztán megérkeztem a város szélére száműzött koncertterembe, ahol Fischer Ivánnal egy új, egymás világba léphettem 
  Tegnap -karácsonyi ajándékaként- ismeretlen dimenziókba repítő világot nyitott ki számomra. Messiaen 10 tételes Turangalîlá-szimfóniáját a posztmodern zene korai/előzetes remekeként aposztrofálta rövid bevezetőjében. Finoman figyelmeztetett, hogy ez bizony szünet nélküli másfél órás kemény seggelés, köhécselés-krágokás nincs: ha lehet a lármás részekre időzítsünk. 
    Botticelli La Primavera fatáblája firenzei restaurálásáról készült egy olasz kisfilm, amelyben a mű festékrétegeiről látható metszetek nagyításai -leginkább kékek- során érkezik zenei aláfestésként ez az éteri hangzás. Felismerhettem a koncert vége felé, így bátran mondhatom betekinthettem már Messiaen kék parabolájába. Nem véletlen tehát ha tegnap behunyt szemmel e kékeket láttam .

Wes Anderson: The Budapest Grand Hotel

    Húsvét ide, húsvét oda, nem tudnék még egy Jézus életéről szóló filmes produkciót megnézni. Még a "vizuális effektjeivel" reklámozott Noé sem tudott meggyőzni. Övön aluli filmek előzetesei alatt éppen egy kanárisárga prostifilm képreklámjai közben jutott eszembe Monica Vitti. Még ha e témában is rukkolt elő, lénye intellektuális kisugárzásának emléke ifjúságom Antonioni élményét és más nyomhagyókat kotort elő a belső fiókból. Nem hessegetem el még azzal sem, hogy az idő múlásával mi minden változik, emlékeink is szépülnek.

    Nos, Wes Anderson filmje a Budapest Hotel (The Budapest Grand Hotel), végül is nem bizonyult rossz választásnak, hozta azt amit egy húsvéti mozizás kapcsán várhatok. Mindenekelőtt az egyik legbravúrosabban elmesélt történetet láttam: rácsodálkozósan abszurd képi nyelven megjelenítve. Még akkor is, ha volt egy hajszál ami elválasztotta az igazán durranó film kategóriától. Parabolája ettől függetlenül frappánsan hozta mindazt, amit a "keleteurópaiság" gyökerei jelentenek számomra. Leginkább ennek múltjában kotorászott, a diktatúrákba vetítést sem mellőzve. A Hotel későbbi lepukkantsága, e környezet zagyvasága még retro érzéseket is kivált a magam korú nézőben... Megkaphattam azonban a cukormázas, ám bugyrai mélyén rothadó-erjedő Monarchiát és a feelingjét megtestesítő karaktereket. Nem sorolnám a sztárparádét, akit érdekel utána néz úgyis. Mindegyikük beleadott apait-anyait. Tilda Swinton agg grófnő sminkje igazi bravúr. A film igazolta azt a tézisemet is, hogy amit mi Kelet-Európa "élménynek" nevezünk, kizárólag az abszurddal, annak különböző fokozataival fejezhetjük csak ki.( ...és hogy ez mennyire "élmény" azt eldöntheti ki-ki maga-maga talán éppen e film segítségével.)

   E mozi eleget is tett elvárásomnak, sőt megfejelte egy sajátos -e tézist kibontó- számomra megkapó képi nyelvvel. Sokan talán éppen ezt fogják kifogásolni, ám enélkül maga a történet közhelyek blokkjaiból, számtalanszor ismételt alaphelyzetekből áll össze. Zweig mester narrációs technikája segít leginkább a megelevenítésében. Kizárólag a szabadjára engedett rendezői fantázia kelti azonban új életre mindezeket.

  Kíváncsiskodóknak: a Hotel Budapest tökéletes fikció, a szabadjára engedett rendezői fantáziától lesz izgalmas, élvezhető film. Mondókája éppen abszurditásával, már-már kafkai tárgyszerűséggel, vizuális képi játékkal válik élvezetessé. Nem véletlenül kísértett tehát nagyapám favorizált bajuszkötőjének emléke, ahogyan a Luft de Pache parfümösüvege is e tanulságokkal teli, letűnt kort idézte.

Terápiás film: Nymphomaniac 1-2.

   Önmagát csapja be, aki fantáziájában (avagy testi valójában) ne élte volna át Lars von Trier parabolájának riasztó valóságát. A valaha élt legszentebb ember személyiségén is akadhat olyan rés, amelyen betekintve felsejlik a szörnyű szenvedés. A modern kor embere számára Freud és Jung nyomán is górcső alá vett sexualitás megélése, a cselekedetiért felelős ember konfliktusainak hű tükre a kiindulás. Feldolgozható e mindez, körülrajzolhatóak, meghatározhatóak e általa morálunk határai ? A téma „lerágott csontságát” egy perc alatt feledteti Lars von Trier konzekvenciája. A frigidségétől nimfomániájával szabadulni  kívánó nő bemutatásának szélsőségessége, a megjelenítés képi nyelve, kihívás és szembesítés is egyben. A két ember párbeszéde nyomán kibontakozó bensőségesen felrajzolt, minden mozzanatában tökéletesen felépített történet valójában olyan drámai tükör, amelybe éppen kendőzetlensége okán sokan nem szívesen tekintenének. Nyilván tisztelni kell ezt a szándékot, ezért semmiképpen sem filmajánlónak szánom gondolataimat. 

     A testnedvekben, sőt vérben sem szűkölködő valóságábrázolás mégsem válik riasztóvá, -jóllehet az infantilisebbje pornográfiát, avagy talán még horrort is sejthet farvizén- mert minden pillanatát áthatja a von Trier-féle szembesítés. A film kérdésfelvetését (intellektuális világát, hogy még több kedélyt borzolgassak) olvasatomban egy percig sem veszélyeztette az ábrázolás nyersesége, szókimondása. Ezért is válhatott drámaivá főhősünk pénzbehajtási jelenetében alkalmazott „pszichotechnikája”: a megdöbbentően kiagyalt -ám annál eredményesebb- vallatási technika eddig talán soha nem ábrázolt tárgyilagossága. E technika -amint a búvár alámerülve a tenger mélyéből- hozza elő a lélek felszín alá rejtett torz titkait. Ebben az összefüggésben persze maga a megtestesülő gonoszság, amely a főhős teljes életének horizontján majd feloldozásért is kiált. Valójában a film jól követhető események: egy élet történéseinek elmesélésen keresztül képes elénk tárni a lélek árnyoldalát. Mélységesen meghatottak szimbólumai: életünk fájának megkeresése, vagy a sikátorainkon történő (szimbolikus) áthaladás. Ez utóbbi egyértelműen a legfontosabbnak tartott Jung-féle álomszimbólumok közül való. Bach polifóniájának elemzése és felhangzó akkordjai, avagy a Hubble távcső világegyetem képei is részesei minden érzékünkre ható filmnyelvének. Külön érdemes szólni Lars von Trier -leginkább képi- humoráról, sokszor valamiféle „Verfremdungseffekt”-ként is értelmezhetőek, oldják a nézőben okkal halmozódó feszültséget. Sok múlott von Trier jól választott színészein: Charlotte Gainsbourg, Stellan Skarsgård, Shia LaBeouf, Uma Thurman alakításai izgalmasak, utóbbi most hitette el velem először képességeit.

ÚJ BLOGOT INDÍTOK ÚTJÁRA

A régi blogomat lezártam, ám olvasd csak, ha a barnára kattintasz :)