Kedvenc svéd szinészem Alexander Skarsgård külön edzésterv alapján hónapokig tartó kitartó munkával érte el, hogy hatalmas vállizmaival Amlethként nyűgözhesse le a nézőt (igen, a filmbeli figurája a shakespearei Hamlet "előképe").
Szigorúan rétegfilm és messze korhatáros a viking időket hatalmas fantáziával felfestő, vizuális effektjeivel kétségtelenül lenyűgöző, horrorelemekkel is megspékelt filmeposz.
A háttér az északi istenek világa, amelyet már gyerekkoromban mérhetetlen kíváncsisággal fogadtam be, lévén könyvespolcunkon elérető volt a germán és északi istenek, mítoszok világa.
Még az is megadatott, hogy e mítoszok kiváló ismerőjével G. Beke Margittal merenghettünk történetieken.
Felnőtt korban aztán a Richard Wagner nemesítette tanulságos zenedrámákban találkoztam újra a mítoszelemekkel, amelyekből épül Nibelung-ciklusa. Ez időkben éppen az Istenek alkonya vár rám, hogy újra átelhessem a filmben Valhöll néven futó Valhalla pusztulást.
Leginkább napjaink teljes pusztulással fenyegető világképéhez illeszkedik e filmlátomás. Rendezője harmadik alkotása hihetetlen erővel és képekkel festi fel azt az erőszakot -az emberben rejlő gonosz arcát amely e film meséjének is alapja. A legmeggyőzőbb arc a neves szereplőgárdával forgatott filmben Nicole Kidmané (itthon csak "Ködmön" -bocsánat) aki hátborzongatóan hozza a "gonoszboszorka" királyné figuráját.
Elképesztő dolgokra képes napjaink filmnyelve, különösen ha erre fogékony rendező festheti fel vele alkotását, hogy ront vagy javít e a világon az más -nehezen eldönthető kérés, én speciel borzongva csodáltam viking bőrbe bújt valóságát.
Amint legtöbbször- a Puliwood kritikájával most is egyetértek:
(Talán valaha én is egy valkür mögött a lovával repülhetek végre a Fény felé, hiszen földi életünk lassan maga a csatamező.)
