The Party, avagy a szagos film

   Régóta nem olvasok mozizás előtt még hazai előzetest sem, hanem zsupsz a moziba és inkább eldöntöm mi jön ki belőle. A The Party című angol black komedy-vel kivételt tettem mert magyarított címe (A vendégek) zavart. "Partyról" van szó, igaz önmarcangolással, veréssel, tragikomédiával, tehát az eredeti cím jobb, több, groteszkebb. Átolvasva az itthoni sajnálkozó kritikákat, nem hiszem, hogy tolongani fog a nagyérdemű, pedig aki fogékony ez effélére, -angolos groteszkségre- nem csalódik. Nagy hibákat nem találtam az egy londoni lakásban leforgatott filmben -nem úgy mint hazai kritikusai. Kristin Scott Thomas és társai játéka egyfajta kamaradarabbá, amolyan "nemfélünkafarkastól"-ossá formálták a párbeszédeket. Igaz farkas helyett csak egy mókás róka sündörgött a hátsó ajtóban. 

   Apropo, azt sem hinném, hogy olyan elegáns ez a lakás amiről a kritikusok regélnek. Szimpla középosztálybeli minden, azt gondolom az elegancia egy fokkal feljebb kezdődik, éppen annyira elegáns ez a környezet amennyire a kibomló groteszk tragédia megkívánja. Az udvari ajtó melletti kuka végképpen ellentmond a honfiaink által belelátott "eleganciának", még akkor is ha dramaturgiai elemként került a képbe.

   Páran tengtünk a moziban csak. Nagy örömömre kezdetekkor azonban egy zsemlyeszínű, közepes növésű blöki szaladt előre két hölgy kíséretében pórázon, gondolom ő is kíváncsi volt a filmre.:Az igazi fekete komédia számomra akkor kezdődött amikor a filmben elcsattanó pofonoknál a kutyafi teli torokból vakkantott rá egyet-egyet. Igaz, szólt ő kutyahangján. Az igazi gond az volt, hogy melléje szellentett is egyet-egyet...utóbbinak nemcsak hangpróbája volt: nem hittem volna az elején, hogy szagos filmet látok. A két gazdihölgy előttem a sorban mindenesetre zavarba ejtően intim közelségben ülte végig a leszbikus szálakban is bővelkedő filmet . C'est la vie.

 :D

A legsötétebb órán

   Ismét egy ütős film, amelynek mondandója megkérdőjelezhet okoskodó történelem magyarázókat, kimosdatókat, akik a dolgok relativizálásával, "értelmezésével" újra és újra elmosni kívánják a határokat és ad absurdum felmenteni kívánnak így embereket. "NINCS ALKU!" lehetne e József Attilai mondat is a film mottója és valóban diktátorok, diktátorocskák (bonsaiducék is idesorolódnak) ellen nincs más mint az ellenállás és harc a végsőkig. E napjainkban is kínos -vagy egyre kínosabb ?-kérdésre -hogy meg kell e hajolnunk a hatalmukkal visszaélők, az akarnokok előtt, még akkor is ha ügyünk veszni látszik, már fenyegetettségben élünk, Winston Churcillnek egyértelmű válasza volt: NEM. Végső esetben, végső órán ez a tisztességes túlélés vagy esetleges győzelem záloga. Ez az origó.

    E festőien fotózott film amely a "szent szörnyetegnek" , az angol miniszterelnöknek állít emléket, minden percét "porcikáját" élveztem még akkor is ha a hazai kritika egy része rossz szokása szerint finnyogott a zárórész miatt (giccsesnek tartotta, muhahha, ez is valahol jellemző mert rossz talajra hullanak a lelkesítő gondolatok ?).  A híres politikust megformáló Gary Oldman maximálisan Oscarra érdemesült, a film operatőre pedig oly pazar és kifejező képsorokban vitte filmre a hátborzongató időszakot, hogy ettől mint látvány is lebilincselővé vált az Európa egyik legsötétebb XX. századi pillanatának politikájával foglalkozó alkotás. Remek minden dialógus, különösen a VI. Györggyel zajló párbeszédek és nekem az amerikai elnökkel történő telefonbeszélgetés- két dörzsölt ember párbeszéde- mindent vitt. Nem szabad kihagyni e filmet.

    

Anna Karenina, Vronszkij szemével

   Elbűvölt a mai díszbemutatóján látott legújabb Anna Karenina film. A legjobb orosz nagyfilmkészítési tradíciók élnek tovább a kerettörténetbe ágyazott, a lélek mélyén bent és a külvilágban kint zajló mindent elemésztő háborúkról. Anna felnőtt orvos fia Szerjozsa, az 1900-as évek elején az orosz-japán háborús konfliktus idején az orosz-kínai határ sivár vidékén, egy általa műtött áldozatban fedezi fel az idősödő Vronszkijt. Erőt vesz iránta érzett gyűlöletén és elmesélteti vele édesanyja történetét.

   Maga a kerettörténet is zseniális (finom utalás napjaink helyi háborúira, miközben a Birodalom éli magát felemésztő parádés életét?), ám mindaz amit és ahogyan idéz fel Vronszkij emlékezete -a klasszikus regény minden gazdagsága- elevenedik meg a filmvásznon. Minden szereplő úgy fogja meg a nézőt, hogy az elénk táruló lenyűgöző képsorokban, az orosz arisztokráciának az 1870-es évek szentpétervári világában éli szerepét. Ily pazar látványvilágot régen láttam. A külső és a belső jelenetek képei egyszerre szépek, kifinomultak, fényeik-színeik által mégis komorak maradnak amilyen komor hősnőnk, vagy férje beteljesülő morálja. Mindez időnként egyfajta áttetsző finom párával-köddel befújva, hogy ebben ússzanak át az ominózus vonatok, kontra a súlyos enteriőrök függönyei mögül Anna arcára vetüljön reményt űző fény.

   Karenin palotája e filmben maga a művészi pokol a sötét burkolatokkal, mennyezetes ajtókkal, Giulio Romano és Tintoretto manierista, démonian harcoló figuráit megidéző falnyi festménytapétákkal, ugyanekkor a külsők, lépcsőházak, folyosók finom antik reminiszcenciáival, hogy mindez majd a végén -még ha szimbolikusan is, ám- pusztuljon a gyilkos, mindent felemésztő háború poklának tüzében. Ez a vég most nekem itt Antonionit is megidézte: a Zabriskie Point zárójelenetében tudott így minden pusztulni.