Egy pillanat alatt tűnt tova naiv ifjúkori énem amikor a Vihar kapujában (Rashomon, 1951) megérttette velem, hogy nincs tökéletes Igazság! Ez a lenyűgöző alkotása lett aztán felnőttkorom küszöbének őre. Az sem véletlen, hogy a filmet még Papa szombati mozijában láthattam.
Ugyanígy kísér el az Álmok (Dreams, 1990) című filmje, és különösen annak is záró képsora. Gyakran felidézem, ám leginkább valami belső automatizmussal jön elő hangulata. Elkísér a vízimalomkerekek örök forgása és a szaladó víz friss csobogása, amint az életből való elmenetelünket ünneplő harsonák kicsattanó rigmusa és a különös tánc, amely méltó ünneplése a misztikus aktusnak, a Megszabadulásnak:
Ezt a cannes-i fesztiválon filmdrámaként aposztrofált alkotását még Scorsese van Gogh játékával reklámozták. Bemutatója utáni méltatása minden filmes részéről főhajtás volt az idős, az élettől is búcsúzó mester vallomása előtt. Híres áttűnéses képi váltásai -mint átjárás a valóság és az álom között- itt is részesei a szürrealisztikus víziónak. Az önmaga természete rabjává vált emberlény végtelen küzdelme, fékezhetetlensége, majd a pusztulás didergető rémsége mint egy végtelenített film ismétlődő jelenetsorai festődnek kamerája lencséjével elénk.
E metaforikus utazás ellentmond mindannak amit elfogadtatni igyekszik a kortárs film képi nyelve: nem látunk akciókban roncsolódó emberi testeket, embert faló gépszörnyeket, sem lágerek riogató emlékképeit. Lelkiismeretünk ajtaján kopogtató képsorai mégis a totális pusztulásról szólnak. Színpompás, majd szürkébe torkolló jeleneteiben egy aláhulló kendő, a szél csendes vagy visító hangzuhatagja és néhány káprázatos természeti forma is a közvetítői lehettek költői végrendeletének.
A Cerberus őrizte alagútnál nincs dermesztőbb azóta sem számomra, amelyben soha meg nem érkező katonák csizmái kopogtatnak ütemesen az öröklét kapuján. A megfestett Elmondhatatlan ritka, kurosawai pillanata ez.
