Születésnapunk Akira Kurosawával

   Egy pillanat alatt tűnt tova naiv ifjúkori énem amikor a Vihar kapujában (Rashomon, 1951) megérttette velem, hogy nincs tökéletes Igazság! Ez a lenyűgöző alkotása lett aztán felnőttkorom küszöbének őre. Az sem véletlen, hogy a filmet még Papa szombati mozijában láthattam.

  Ugyanígy kísér el az Álmok (Dreams, 1990) című filmje, és különösen annak is záró képsora. Gyakran felidézem, ám leginkább valami belső automatizmussal jön elő hangulata. Elkísér a vízimalomkerekek örök forgása és a szaladó víz friss csobogása, amint az életből való elmenetelünket ünneplő harsonák kicsattanó rigmusa és a különös tánc, amely méltó ünneplése a misztikus aktusnak, a Megszabadulásnak:

  Ezt a cannes-i fesztiválon filmdrámaként aposztrofált alkotását még Scorsese van Gogh játékával reklámozták. Bemutatója utáni méltatása minden filmes részéről főhajtás volt az idős, az élettől is búcsúzó mester vallomása előtt. Híres áttűnéses képi váltásai -mint átjárás a valóság és az álom között- itt is részesei a szürrealisztikus víziónak. Az önmaga természete rabjává vált emberlény végtelen küzdelme, fékezhetetlensége, majd a pusztulás didergető rémsége mint egy végtelenített film ismétlődő jelenetsorai festődnek kamerája lencséjével elénk.

   E metaforikus utazás ellentmond mindannak amit elfogadtatni igyekszik a kortárs film képi nyelve: nem látunk akciókban roncsolódó emberi testeket, embert faló gépszörnyeket, sem lágerek riogató emlékképeit. Lelkiismeretünk ajtaján kopogtató képsorai mégis a totális pusztulásról szólnak. Színpompás, majd szürkébe torkolló jeleneteiben egy aláhulló kendő, a szél csendes vagy visító hangzuhatagja és néhány káprázatos természeti forma is a közvetítői lehettek költői végrendeletének. 

   A Cerberus őrizte alagútnál nincs dermesztőbb azóta sem számomra, amelyben soha meg nem érkező katonák csizmái kopogtatnak ütemesen az öröklét kapuján. A megfestett Elmondhatatlan ritka, kurosawai pillanata ez.

Három óriásplakát Ebbing határában

   Még az Oscarok éjszakája előtt írok pár sort a ma látott filmremekről, amelyben jó mélyre nyúl a film alkotója azt sikeresen el is kapja és szorosan tarja mindvégig e hosszú ám minden mozzanatában remekül megoldott moziban.(Három óriásplakát Ebbing határában, Martin McDonagh filmje)

   Vérbeli dráma bontakozik ki előttünk, jól ismert számomra ez a "vaskos szókimondó vidékiesség" amelyben fogantak saját igazukat kereső hőseink. 

Nem tudnék választani a két főszereplő, a Mildredet alakító Francis McDormand és a Dixon rendőrt megformáló Sam Rockwell közül. Talán utóbbi hitette el velem mindennél jobban, hogy minden kicsinyesség, minden gyávaság és magalkuvás alatt lángra lobbantható az a világ ami valójában előremutató.

   Ez végre egy jól megírt kritika a filmről:

http://hu.ign.com/three-billboards-outside-ebbing-missouri/33235/review/oscar-dij-2018-harom-oriasplakat-ebbing-hataraban-kritika

Fantomszál

   Nagyapám egykori alakját is megidézi a Fantomszál című ízig-vérig angol filmremek. Papa matematikatanár, iskolaigazgató volt. Egész habitusát az élethez való viszonyát matematikai egyenletként kezelte. Felnőttként jöttem rá mennyire fontos volt ifjúkori életemben az ő szilárdsága, olykori kimódoltsága. Ma is látom szikár alakját ahogyan az általa precízen kék papírba kötött füzetcsomagot egy rajztáblán nyújtja át gimnáziumba lépő unokájának. Az én szertelen és akarnok kamaszságom tökéletes ellenpontja volt. Mama homlokegyenest ellenkező karakterének azonban szüksége volt a szabadság, a kreativitás megélésére. Utóbbi miatt lehetett utánozhatatlan háziasszony. A polgári életvitel hétköznapi kereteit példásan teremtette meg számunkra. Papa rendmániája, ragaszkodása a mindennapok rituáléjához néha azonban kiborította. A "bosszú" ilyenkor nem maradt el: egyik kifejeződése volt ennek amikor a vacsoraasztal szép terítéke és főtt étele helyett sima bolti felvágott repült parabolaívben, hogy csomagolópapírjában landoljon a szeretett előtt. Papa dermedten nézte a papíron lapuló ételt, majd percek múltán gyöngyözni kezdett homlokán a veríték... A másik ilyen regula lakásunk időnkénti részleges átrendezése volt, amelyben Mama szilárd támaszra lelt bennem, hogy az "Ordnung muß sein" ily módon is ezer darabra törhessen. 

   Ebben a lenyűgöző filmben azonban sokkal rafináltabb és mérgezőbb módszerekkel lesz móresre tanítva a megrögzött szokásaihoz végzetesen ragaszkodó, az élet minden aspektusát modorosságával megélő- ám szakmájában ezáltal is zseniális- teremtés koronája. A feleség olyan gombát főz a dresszírozandónak amely meggyötri annyira, hogy kiszolgáltatottjaként ápolhassa. A játék aztán igazán angolos módon folytatódik amikor is a férj már lesi-várja az újabb adagot, hogy kapcsolatuk új és újabb dimenziói nyílhassanak meg a gombaevés gyötrő következményei által. 

   Ha valóban ez volt Daniel Day-Lewis utolsó forgatása akkor bizony fergeteges jutalomjátékkal nyűgözi le a nagyérdemű, igazi filmcsemegére vágyó közönségét.

Szólíts a neveden

Megkapó valóban minden amit és ahogyan tálalt a film. Természetes egyszerűséggel, jó ízléssel, amely napjaink mozijában oly ritka, különösen ebben a végtelenül kényes és bizonyos szempontból a jelenkor által felfújt és szinte már divatos témában. Az a legnagyszerűbb ahogyan a film szereplői élik, megélik és feldolgozzák a sokszor feldolgozhatatlant. Nagyszerű példa erre az apa és fia megindító párbeszéde amely zárja is a filmet. Számomra egyike a legszebbeknek, hogyan kell úgy szembenéznünk mindazzal ami megtörtént-megtörténik, hogy ember módra, a legkevesebb sérüléssel dolgozhassuk fel....Egy intoleráns társadalomban tanítandó iskolapélda is lehetne e film, tanulságai oly messze mutatóak ! Nem véletlen mindezekhez éppen a talján nyár és éppen egy álmos kisváros (Crema) amelyet korábban megszerethettem,
és egy jól megírt kritika a filmről:
http://hu.ign.com/szolits-a-neveden/34166/review/kritika-szolits-a-neveden

The Party, avagy a szagos film

   Régóta nem olvasok mozizás előtt még hazai előzetest sem, hanem zsupsz a moziba és inkább eldöntöm mi jön ki belőle. A The Party című angol black komedy-vel kivételt tettem mert magyarított címe (A vendégek) zavart. "Partyról" van szó, igaz önmarcangolással, veréssel, tragikomédiával, tehát az eredeti cím jobb, több, groteszkebb. Átolvasva az itthoni sajnálkozó kritikákat, nem hiszem, hogy tolongani fog a nagyérdemű, pedig aki fogékony ez effélére, -angolos groteszkségre- nem csalódik. Nagy hibákat nem találtam az egy londoni lakásban leforgatott filmben -nem úgy mint hazai kritikusai. Kristin Scott Thomas és társai játéka egyfajta kamaradarabbá, amolyan "nemfélünkafarkastól"-ossá formálták a párbeszédeket. Igaz farkas helyett csak egy mókás róka sündörgött a hátsó ajtóban. 

   Apropo, azt sem hinném, hogy olyan elegáns ez a lakás amiről a kritikusok regélnek. Szimpla középosztálybeli minden, azt gondolom az elegancia egy fokkal feljebb kezdődik, éppen annyira elegáns ez a környezet amennyire a kibomló groteszk tragédia megkívánja. Az udvari ajtó melletti kuka végképpen ellentmond a honfiaink által belelátott "eleganciának", még akkor is ha dramaturgiai elemként került a képbe.

   Páran tengtünk a moziban csak. Nagy örömömre kezdetekkor azonban egy zsemlyeszínű, közepes növésű blöki szaladt előre két hölgy kíséretében pórázon, gondolom ő is kíváncsi volt a filmre.:Az igazi fekete komédia számomra akkor kezdődött amikor a filmben elcsattanó pofonoknál a kutyafi teli torokból vakkantott rá egyet-egyet. Igaz, szólt ő kutyahangján. Az igazi gond az volt, hogy melléje szellentett is egyet-egyet...utóbbinak nemcsak hangpróbája volt: nem hittem volna az elején, hogy szagos filmet látok. A két gazdihölgy előttem a sorban mindenesetre zavarba ejtően intim közelségben ülte végig a leszbikus szálakban is bővelkedő filmet . C'est la vie.

 :D

A legsötétebb órán

   Ismét egy ütős film, amelynek mondandója megkérdőjelezhet okoskodó történelem magyarázókat, kimosdatókat, akik a dolgok relativizálásával, "értelmezésével" újra és újra elmosni kívánják a határokat és ad absurdum felmenteni kívánnak így embereket. "NINCS ALKU!" lehetne e József Attilai mondat is a film mottója és valóban diktátorok, diktátorocskák (bonsaiducék is idesorolódnak) ellen nincs más mint az ellenállás és harc a végsőkig. E napjainkban is kínos -vagy egyre kínosabb ?-kérdésre -hogy meg kell e hajolnunk a hatalmukkal visszaélők, az akarnokok előtt, még akkor is ha ügyünk veszni látszik, már fenyegetettségben élünk, Winston Churcillnek egyértelmű válasza volt: NEM. Végső esetben, végső órán ez a tisztességes túlélés vagy esetleges győzelem záloga. Ez az origó.

    E festőien fotózott film amely a "szent szörnyetegnek" , az angol miniszterelnöknek állít emléket, minden percét "porcikáját" élveztem még akkor is ha a hazai kritika egy része rossz szokása szerint finnyogott a zárórész miatt (giccsesnek tartotta, muhahha, ez is valahol jellemző mert rossz talajra hullanak a lelkesítő gondolatok ?).  A híres politikust megformáló Gary Oldman maximálisan Oscarra érdemesült, a film operatőre pedig oly pazar és kifejező képsorokban vitte filmre a hátborzongató időszakot, hogy ettől mint látvány is lebilincselővé vált az Európa egyik legsötétebb XX. századi pillanatának politikájával foglalkozó alkotás. Remek minden dialógus, különösen a VI. Györggyel zajló párbeszédek és nekem az amerikai elnökkel történő telefonbeszélgetés- két dörzsölt ember párbeszéde- mindent vitt. Nem szabad kihagyni e filmet.

    

Anna Karenina, Vronszkij szemével

   Elbűvölt a mai díszbemutatóján látott legújabb Anna Karenina film. A legjobb orosz nagyfilmkészítési tradíciók élnek tovább a kerettörténetbe ágyazott, a lélek mélyén bent és a külvilágban kint zajló mindent elemésztő háborúkról. Anna felnőtt orvos fia Szerjozsa, az 1900-as évek elején az orosz-japán háborús konfliktus idején az orosz-kínai határ sivár vidékén, egy általa műtött áldozatban fedezi fel az idősödő Vronszkijt. Erőt vesz iránta érzett gyűlöletén és elmesélteti vele édesanyja történetét.

   Maga a kerettörténet is zseniális (finom utalás napjaink helyi háborúira, miközben a Birodalom éli magát felemésztő parádés életét?), ám mindaz amit és ahogyan idéz fel Vronszkij emlékezete -a klasszikus regény minden gazdagsága- elevenedik meg a filmvásznon. Minden szereplő úgy fogja meg a nézőt, hogy az elénk táruló lenyűgöző képsorokban, az orosz arisztokráciának az 1870-es évek szentpétervári világában éli szerepét. Ily pazar látványvilágot régen láttam. A külső és a belső jelenetek képei egyszerre szépek, kifinomultak, fényeik-színeik által mégis komorak maradnak amilyen komor hősnőnk, vagy férje beteljesülő morálja. Mindez időnként egyfajta áttetsző finom párával-köddel befújva, hogy ebben ússzanak át az ominózus vonatok, kontra a súlyos enteriőrök függönyei mögül Anna arcára vetüljön reményt űző fény.

   Karenin palotája e filmben maga a művészi pokol a sötét burkolatokkal, mennyezetes ajtókkal, Giulio Romano és Tintoretto manierista, démonian harcoló figuráit megidéző falnyi festménytapétákkal, ugyanekkor a külsők, lépcsőházak, folyosók finom antik reminiszcenciáival, hogy mindez majd a végén -még ha szimbolikusan is, ám- pusztuljon a gyilkos, mindent felemésztő háború poklának tüzében. Ez a vég most nekem itt Antonionit is megidézte: a Zabriskie Point zárójelenetében tudott így minden pusztulni.