Az Idegen: Albert Camus, Közöny című regényének a filmrevitele

 A Nap, avagy az Isten nélküli ember egzisztálása:

A nagy francia realista írók olvasása után még ifjan találkozhattam Albert Camus világával. Jól emlékszem a nagy moralizatőr munkái hatására. Mindent szépen sorban vettem, megdermesztett.

A tegnapi filmadaptáció erősítette meg, hogy akkor minden szövegét fekete-fehérben "láttam", ellentétben a már említett nagyregények, novellák színes, hullámzó világával. Camus szövegei mindemellett rendkívül olvasmányosak is voltak számomra. Később is elővettem könyveit újra és újra. Rengeteg idézetem van tőle feljegyezve, szeretem világlátását, higgadt bölcsességét.

A remek francia rendezőé, François Ozon-é az érdem, hogy a tegnap látott filmadaptáció egyrészet felidézte ezt a korai regényfalós időszakomat, másrészt élvezhettem kiváló filmrevitelét Camus: Közöny címen megjelent kisregényének.

Bizony csodát tett rendezőnk: minden mozzanatában pontosan kidolgozott munkájában Camus abszurdnak nevezett világával. Példás, ahogyan a fekete-fehér film eszközeivel bánik. A csúcs számomra az események fókuszában a pisztolylövéses jelenet, amelyben főhősünk hidegvérrel ereszti a golyókat a kötekedő kis arab fiúba.

A Nap ereje, a késen csillanó napsugár, a hátborzongató vibrálásban meghúzott ravasz, az öt lövés és egy értelmetlenül kioltott élet. Ez a pontos kidolgozás, a képek, a vizualitás lenyűgöző ereje kíséri végig a látszólag érzéketlen főhős történetét, hogy a lelkésszel a börtönben egy végső párbeszédben bontakozzon ki mindaz, amit számunkra Camus felmondani kíván.

A film a regény eredeti címét (L'Étranger) kapta.

A Kegyelem (La Grazia)

 Ki rendelkezik az időnkről ?

Hangzik el többször is a kérdés e lebilincselő filmben. Nem is Paolo Sorrentino újabb remekét látnánk, ha a tőle telhető alapossággal végig járt út végén, -morális kérdésfelvetéseire, végső soron filozófikus kérdésekre- pontos válaszokat ne kapnánk.

Nemcsak az időnként felbukkanó varázslatos táj, a Róma egyik dombjára épült méltóságteljes Quirinale-palota, ennek pazarul fotózott -évszázadokat, sőt ezredeket is megidéző- enteriőrjei és a nagyvonalúan fotózott külső terek kápráztatják el a nézőt. Mindez talán túlságosan elegánsnak is tűnik, ám a leköszönő köztársasági elnök végső dilemmáit bemutató filmben pontos helyén jelentkeznek a mindennapok is, a rap-elők szlogenjeivel, vagy a híres római Via Condottin sétáló robotkutyával, az űrhajóban a súlytalanság állapotában lebegő, könnyező asztronautáig. Utóbbinál én is jócskán elérzékenyültem.

Az egész film egyfajta belső érzékenységről is szól, jóllehet egy komor, tiszteletteljes jogászember vivódásait követhetjük nyomon, a feloldó döntések meghozataláig.

Szívből ajánlom ezt a filmet, számomra ez volt az idei első filmremek. Finom humora még ellenállhatatlanabbá teszi.

Itt egy jó kritika a filmről:

https://index.hu/.../a-kegyelem-paolo-sorrentino-film.../

és egyik trailere, benne a milanoi Scalás jelenet snittje, az már csak ráadás volt számomra, hogy olasz nyelven feliratozással ment a film. La grazia :

2 hét 2 film 2 véglet: Marty Supreme és Csendes barát

 Az ifjú titánnak tartott Timothée Chalamet-amerikai színész- már megcsillantotta előttem színészi erényeit a "Szólits a nevemen" című lírai filmben és a tegnap látott pingpongbajnok "törtető nyikhaj" figurájában is kétségtelenül kiváló.

A Marty Supreme című film azonban akciókkal telezsúfolt, időnként alig követhető története a reccsenő csontokkal, fröccsenő vérrel, pingpongütős seggrepacsizással -itt "gyönyörködhetünk" Timothée fokhagymagerezdjeiben is-, abszurdnál abszurdabb, gengszterfilmeket megidéző jelenetekkel, permanens bazmegezéssel, nos számomra mindez visszatetsző. A gátlástalan törtetés parabolája, tükörképe jelenünk zaklatott világának. Mindenáron, mindekin keresztül győzni, legyőzni a világot.

Számomra erénye a filmkészítés technikája: régi mozik hangulatát hozza, amikor még pl. bőrhibák is látszódhattak totál plános arcokon. A gyors snittjei azonban idegesítőek.

https://port.hu/.../szemely/timothee-chalamet/person-584913

https://port.hu/.../ez-eleg-szokatlan.../article-122060

A másik véglet Enyedi Ildikó csodálatosan lágy, más, meditatív dimenziókat nyitó filmje a Csendes barát. Lassan, komótosan, időt hagyva a megemésztésre, reflexiókra, valójában a kommunikációról szól lírai filmje, amelynek a főszereplóje egy száz éves gingkófa.

Legszebb álmaimban jelenhet meg az a kert a lélegző muskátlival az ablakban, amit becsukott szemmel is elő varázsolom magamban. "A film fő témája a növények képessége a kommunikációra: három idősíkon – a huszadik század legelején, a hetvenes években és 2020-ban, a Covid-járvány idején – három tudós vagy leendő tudós próbál utat találni a növények mélyebb megértéséhez a Marburgi Egyetemen. Grete az első nő, aki felvételt nyer az addig kizárólag férfiak számára fenntartott egyetemre; Gundula az egyetem hallgatója, aki egy muskátlin végez kísérleteket egy EKG-szerű géppel; Tony eredetileg a csecsemők agyműködéséről tartana kurzust a marburgi hallgatóknak Hongkongból érkezett vendégprofesszorként, de a covid miatt a kiürített egyetemen ragad, és a már említett, Seydeaux-féle előadás hatására kezdi vizsgálni az egyetemi park Ginkgo-fája által kibocsátott hullámokat." olvasom a pontos filmkivonatot és igen, a fa lüktető-hullámzó "lélekképét" is magammal hordom, amíg a pingpongbajnokos film képeit már el is ejtettem.

https://www.youtube.com/watch?v=HKMzwjqeJ9c

Blue Moon

 Ethan Hawke mint Lorenz Hart egyszerűen zseniális, avagy mozi a "levitációról":

(ahogyan bedobja a feleseket az is mindent visz)

A film elején kételkedtem, hogy valóban őt látom e: ily mértékű átalakulásra csak a legjobbak képesek. Egyszerre volt szánandó, humoros, fennkölt, esendő, szóval zseniálisan komplex figurát hozó. Raádásul egy alacsony fickót kellett eljátszania a valójában szép szál színésznek. Minden össze is állt ebben a kamaradarabban, amelyet egy dublini helyszínen (bárban) forgattak. Kiváló színházi produkció is lehetne belőle, ám ez a megoldás, hogy zárt belső térben, egy este történéseit látjuk filmen egy cseppet sem zavaró.

"A Blue Moon Ethan Hawke egyszemélyes Tour de France-a. Száz percen keresztül pörög – nagydumás, trágár, olcsó szexuális poénokat elsütő, hiperintelligens, a szerelembe és a szépségbe szerelmes Hartként, akinek ezen az estén végleg darabjaira hullik az élete. A jóvágású színészből egy alacsony, túlkompenzáló, komplexusos, erősen kopaszodó figurát formáltak, aki alkoholizmusát harsánysággal próbálja kompenzálni. Egyszerre esendő és szánandó, mégis képes elérni, hogy a néző szíve összeszoruljon a film végére a veszteségei miatt. Hawke élete alakítását nyújtja Lorenz Hartként. A Variety legfrissebb előrejelzése szerint ő és Timothée Chalamet lesznek az idei díjszezon nagy nyertesei, teljesen megérdemelten." olvasom egyetértéssel a filmkritikában/no name szerző.

Számomra a ruhatáros jelenet vitt mindent az oda-vissza "szerelmi vallomással", kapcsolatuk drámai dinamikájával. Partnere a hórihorgas feltörekvő leány. E két figura megjelenésében is a komikum forrása.

Parádés búcsúm is az óévtől, természetesen csillagos ötös.

Kafka élete

 

Agnieszka Holland biztos kézzel nyúl a világirodalom etalonja életének bemutatásához: szerethető-megindító filmmel ajándékoz meg bennünket. A "nagy falatot" remek képsorokkal, az életutat időbeli ugrásokkal és nem kis bátorsággal botor jelenünk kafkaemlékeivel bizarr, Magritte-i képekkel gazdagítva, érzékletes élet- és korrajzzal, az elmúlt századforduló levegőjében létezőkkel festi fel.

Franz megjelenítése is telitalálat, számomra az eddigi leghatásosabb, hiszen Mesterünk kurrens figurája nem először kel életre filmvásznon.

Különösen megkapó a nyárspolgár apa tükrében létező Kafka, zseniális apaszínésszel. A film végén kitörő zokogásával együtt siratjuk e világunktól oly fiatalon-tragikusan búcsúzni kényszerülő gyermekét. (Számomra Papa figuráját is megidézte, aki matematikai egyenlegként kezelte az életet, hogy ifjúságomat az ellene való lázadásom itassa át. Gyanítom ez is egyik forrása Kafka iránti rajongásomnak. Az átváltozást, vagy éppen most A kastélyt -Krasznahorkai Nobel-díja kapcsán- újra és újra olvasom.)

Különös bájt ad a filmnek a korabeli medicina ábrázolása, vagy éppen az életreformmozgalmak vizuális megjelenítései, az előbbi horrorisztikus epizódjaiban is finom humorral átitatva. Külön értéke ez a filmnek, amikor a filmvásznon is állandósult az öncélú, értelmetlen rettegtetés.

Ritkán nézek újra filmet, ám a következő év elején forgalmazásra kerülő Kafka filmmel látványgazdag ábrázolásmódja, érzékletes képi világa miatt is kivételt teszek. Magyar feliratozással megy, így élvezhetőek a német és a cseh nyelvi váltások, ezzel is aláhúzva a "monarchiás" hangulatot.

 

Az isteni Sarah Bernhardt (a díva alkonya)

 Felkavaró, látványgazdag film idézi fel a drámakirálynő emlékét.

Az ominózus lábamputációval kezdődő, majd a betegágyához érkező szerettei kapcsán megelevenedő utolsó két évtized történései sorolnak előttünk lebilincselő képsorokban.

A humorral leplezett halál gondolata is kísérti, ám még évei vannak hátra. A film remekül (kiváló vágásokkal) játszik az idősíkokkal, hogy története végén megrendülten távozzunk ebből a valójában pazar moziból. Ritka, kivételes együttállás.

(Megdöbbentettek az életre kelő híres kortársak is, valahogy megegyezett egy-egy filmbéli figura a róluk bennem élő képpel: akár Zolára, Muchára vagy dr. Freudra gondolok most vissza, még akkor is ha szerencsénkre vannak elérhető fotók is róluk.)

A jeleneteket aláfestő ábrándos Debussy zongoradarabok és leginkább a film végén Ravel híres, a hercegnő halálára írt "pavane"-ja tették tökéletessé számomra a filmélményt:

https://www.youtube.com/watch?v=1bb_0RRYeOg

https://www.youtube.com/watch?v=GKkeDqJBlK8

Maradt némafilmjelenet is Berhardtról:

(A „Toscát” Sardou kifejezetten Sarah számára írta, egyik előadása végén a kellékes figyelmetlensége miatt a puszta padlóra esve zúzta össze a térdét, amelynek a kálváriája itt kezdődött.)

https://www.youtube.com/watch?v=hdbmDYJCyh8

A fotográfus Felix Nadar készítette fotók a fiatal szinésznőről:

Ferrari (Il Commendatore)

 Il Commendatore (Ferrari)

Egyszer feltettek nekem egy meglehetősen naív kérdést: hová lett napjainkra az itáliai művészet fantasztikus, szépséget teremtő világa, hová lettek meghatározó művészei ? A válasz hirtelen csúszott ki a számon: mára már a formatervezésben, a divattervezésben élnek tovább.

1957-ben járunk: egy megrendítő családi drámát és vele párhuzamosan a családi vállalkozás válságos időszakának a történetét meséli el ez a kiváló film. Már az első percek lenyűgöznek, az elvesztett fiúk emléke és a fémmunkások szentmiséjének a bemutatása -szépen vágott képsorokban- megadja a film alaphangulatát.

Van két remek főszereplő : Adam Driver (hihetetlenül néz ki így 60 évesre maszkírozva) és a "tragika" anya szerepében ismét zseniális az egyébként is kedvenc Penelope Cruz. Kettőjük pazar játékához illik is egy kiváló, igazi történetmesélős rendezés.

Ez itt egy jó kritika a filmől:

https://24.hu/.../ferrari-filmkritika-michael-mann-adam.../

(Ui. Nem felejtem, Anyámat leginkább piros autókért nyúztam, már kicsi gyerekkoromtól bűvöltek az autócsodák. Mindenféle mozgó közlekedési eszköztől lázba jövök, akár autó, akár vonat, akár repülő csak végre indulhassak valahová.... A Ferrari cég modenai gyárában pedig első utam a különféle modellekhez vezetett, már-már erotikus érzés simogatni egy-egy ilyen modern acélparipát. Száguldani száguldhattam egyben, ám még nem vezettem, talán még arra is sor kerül egyszer.)