Fűző

Szerencsére mentes a "húzzunk le még egy bőrt ikonikus figurákról" szindrómától a Fűző című film, amely Erzsébet császárné, alias Sisi negyvenes éveibe enged betekintést. Sőt, kifejezetten finom eszközökkel igyekszik rávilágítani arra az általános igazságra, hogy a Sors és ránk szabott szerepünk, valamint eredendő személyiségünk közt komoly ellentmondások is feszülhetnek. Közismert, hogy Sisi esetében mélységesen igaz ez a tétel. Ennek illusztrálása is az alaposan végiggondolt, az eddigi ismeretekre épülő, ugyanakkor nem kevés költészettel bővített élvezetes, elgondolkodtató alkotás. Sisi intelligens, érzékeny figurája sallangoktól és közhelyektől mentesen kel életre előttünk és világít meg összefüggéseket, amelyért e film megszülethetett.

A film sikerének titka kétségtelenül Vicky Krieps visszafogott és mégis lenyűgöző alakítása (Ő a film producere is): Sisije egyszerre fenséges és egyszerre esendő és megindító, mint a szerepe hálójában vergődő Fenség.

Megható az is, ahogyan a szinkron nélküli filmben Sisi időnként magyarul beszél leányához a kiskamasz Valériához és ahogyan udvartartásában a magyar hölgyek (Königsegg grófnő Ferenczy Ida vagy Festetics Mária grófnő) kelnek életre a filmvásznon.

A film legeredetibb gondolata a negyvenes éveit is válságosan megélő, ezzel szembenézni nehezen tudó asszony és egy új korszakot is jelölő találmány, a mozgókép viszonya (az 1870-es években erről még nem volt szól, tehát ez fikció): elgondolkodtató és számomra kicsit Huszárik Szindbádját is megidéző képsora a film a filmben jelenetben tűlünk elszaladó, távolodó császárné....

Nekem a film befejezése kevésbé tetszett, úgy tűnt mintha ez a megoldás ítélkezne is Erzsébet császárné felett, azt gondolom ez szükségtelen. (Hogy mi ez a vég az már spoilerezés, nézzétek meg a filmet, gazdagodunk általa !)

Környezet, design, kosztümök, visszafogott, (minden Vicky Krieps játékára koncentrál, ezt erősíti) ám még így is csillagos ötös !

A jó főnök/El buen patrón

 

Laposan és unalmasan kezdődött a film, ám ahogyan az irónia megjelent (és fokozódott) kötött is le a kibontakozó történet, fergeteges szatíra napjainkról.

A csúcspont kétségtelenül a film kétharmadánál felcsendülő klasszikus zene, amely alatt-mögött profi vágásokkal rétegeződhettek a jelenetek és bomlottak ki az összefüggések.

A szépségesen zseniális Prokofjev Rómeó és Júlia zenéjének kontrasztjaként pedig a kis "piszkos" kapcsolatok-zsarolások álltak össze napjaink világának tükreként.

https://www.youtube.com/watch?v=yVwXXPFdoX4

Javier Bardem jutalomjátéka e film. Lenyűgöző:

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-jo-fonok-kritika

Út a díjesőig

  Annyi melankólia is jött át ebben e rendkívüli filmben, amennyit a cast-ot kísérő Chopin etűd közvetített. Plusz még a feszes és tökéletesen filmre festett alkotásból átcsengő egzaltáltság és csipetnyi őrültség, amely az "imádott spanyoljaimtól" elvárható.

Ez az eredeti alkotás három zseniális szereplőjével igazi filmélmény: hol sírva, hol nevetve és a végén magunkba nézve töprengve követjük a remek snittekkel, még jobb dialógusokkal teli mozit.

Penelope Cruz első perctől kezdve -amióta egyik első filmjében láthattam- számomra nagyszerű művész, ugyanígy Antonio Banderas, aki a szépfiús sexidol gunyából kinőve napjaink egyik legjobb filmszínészévé avanzsált. Mindkettőjük filmjeit kihagyás nélkül falom fel. A harmadik, Oscar Martínez a spanyol filmesek korosabb generációjának képviselője e filmben is felkavar és felráz, mindezt visszafogott játékával. Igaz jutalomjáték mindhármuknak.

Rendkívüli a steril-minimalista környezet is amelyben forgatták a filmet, olyan peonokkal amelyekre a festő René Magritte is csak csettintene.

Minden filmes eszköz és színészi játék végső soron azt szolgálta, hogy jelenünknek adekvát, felkavaró nézőpontokat közvetítsen az emberi természetről . Számomra legnagyobb erénye a "kép a képben" effektus, alias "dráma a drámában" játék részesei lehettünk. Minden drámaisága mellett az a humor sem hiányzik a filmből amely oldja is komorságát, sőt szórakoztatóvá tesz e remekművet!

Ki ne hagyd ! Gastón Duprat és Mariano Cohn a rendezők.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ut-a-dijesoig-kritika

Az Északi/The Northman

Kedvenc svéd szinészem Alexander Skarsgård külön edzésterv alapján hónapokig tartó kitartó munkával érte el, hogy hatalmas vállizmaival Amlethként nyűgözhesse le a nézőt (igen, a filmbeli figurája a shakespearei Hamlet "előképe").

Szigorúan rétegfilm és messze korhatáros a viking időket hatalmas fantáziával felfestő, vizuális effektjeivel kétségtelenül lenyűgöző, horrorelemekkel is megspékelt filmeposz.

A háttér az északi istenek világa, amelyet már gyerekkoromban mérhetetlen kíváncsisággal fogadtam be, lévén könyvespolcunkon elérető volt a germán és északi istenek, mítoszok világa.

Még az is megadatott, hogy e mítoszok kiváló ismerőjével G. Beke Margittal merenghettünk történetieken.

Felnőtt korban aztán a Richard Wagner nemesítette tanulságos zenedrámákban találkoztam újra a mítoszelemekkel, amelyekből épül Nibelung-ciklusa. Ez időkben éppen az Istenek alkonya vár rám, hogy újra átelhessem a filmben Valhöll néven futó Valhalla pusztulást.

Leginkább napjaink teljes pusztulással fenyegető világképéhez illeszkedik e filmlátomás. Rendezője harmadik alkotása hihetetlen erővel és képekkel festi fel azt az erőszakot -az emberben rejlő gonosz arcát amely e film meséjének is alapja. A legmeggyőzőbb arc a neves szereplőgárdával forgatott filmben Nicole Kidmané (itthon csak "Ködmön" -bocsánat) aki hátborzongatóan hozza a "gonoszboszorka" királyné figuráját.

Elképesztő dolgokra képes napjaink filmnyelve, különösen ha erre fogékony rendező festheti fel vele alkotását, hogy ront vagy javít e a világon az más -nehezen eldönthető kérés, én speciel borzongva csodáltam viking bőrbe bújt valóságát.

Amint legtöbbször- a Puliwood kritikájával most is egyetértek:

https://www.puliwood.hu/kri.../az-eszaki-kritika-310975.html

(Talán valaha én is egy valkür mögött a lovával repülhetek végre a Fény felé, hiszen földi életünk lassan maga a csatamező.)

Vezess helyettem, avagy Csehov a multikulturális 21.században

 Ritka, "melankolikus csoda" -ként aposztrofált, megindító filmet ültünk tegnap délután végig: rendezője végre hagyja, hogy súlyos mondanivalóját már a film nézése közben is emésszük, akár saját életünk lenyomatát is belehelyezzük. Miközben remek vágásai a háttérben felvonultatják a 21. század jóléti társadalmának képeit is, a hatalmas steril városokkal, a végtelen sztrádákkal, monoton autókázással. Ennek tükrében még törékenyebb és sebezhetőbb az emberi élet.

A természet sem marad ki a film finom képi világából: Hokkaido szigetén a havas táj fehér - fekete kontrasztjában záródik a történet.

Ritka megindító jelenet a film csúcspontja is, amikor a néma koreai lány jelbeszéddel mondja a Csehov darab (Ványa bácsi) zárójelenetében Szonya mondatait. Ahogyan Csehov felteszi a kérdést emlékeznek e majd száz év múlva e sorsokra, ugyanígy kérdezhetünk e film kapcsán is... örök, élő a csehovi végszó, amely szerint egy más, végső dimenzióban, megnyugodva, lecsendesedve nézhetünk majd vissza földi életünk boldogtalanságára. Mindenesetre biztatás is ez, szép ígéret.

Végre a hazai kritika sem fanyalog e méltán Oscarral is jutalmazott

filmremeken.

Mamma Roma

 Már az is élmény volt, hogy élőben hallhattuk a szépen csengő olasz nyelvet az Olasz Intézet igazgatójától, plusz még amilyen okos mondatokkal vezette fel tegnap este az Urániában vetített , restaurált Pasolini filmet a Mamma Romát.

Ennyi évtized múltán a film mondókája mellett megdöbbentett az akkori idők "statikussága", a viselkedés és beszédmód egyszerűsége, tisztasága -szemben a mai influenszeres őrülettel teli, fenekestül felforgatott világunkéval, az összevissza vagdosott filmekkel, amelyek leginkább a "minél gorsabb és vadabb annál jobb" erőszakolt világát közvetítik. Amilyen a bent olyan a kint, jutott eszembe e keleti bölcsességtöredék.

Mázlista voltam amikor kamaszként Papa hétvégi mozijában már ott ülhettem a surrogó vetítőgép mellett a tekercscserékkel megszakított estéken és nézhettem végig az olasz neorealista filmektől a bús hazaiakig szinte mindent, köztük a Mamma Rómát is a felejthetetlen Anna Magnanival. Jóllehet a film gondolatiságát kevésbé értettem (a város peremén kódorgó suhancok csínytevései jobban érdekeltek), amint tegnap a fogházban haldokló fiú környezetében elhangó Dante idézetet sem, amely kvintesszenciája is a filmnek. Bizony alászálunk újra és újra a Végtelenből kis poklainkba.

"A staféta átadása Dante és Pasolini között. Valójában 2022 az az év, amikor Pier Paolo Pasolini (1922-1975) születésének századik évfordulója van. Hazánk egyik legvilágosabb olasz költője, írója, rendezője, újságírója, színházi és értelmiségi szerzője." olvasom az egyik olasz kulturális ajánlóban.

A film utolsó jelenete önmagában remekmű a Vivaldi Concertoval, a látnok Pasolinié:

A világ legrosszabb embere

     

   E film legnagyobb erénye, hogy az egyszerre szép és mégis az emberi lelket és testet szétmarcangoló világunkban, tökéletes analízissel képes felmutatni mi tesz bennünket emberré. Mindezt úgy, hogy kiváló színészeivel és precízen végiggondolt, majd kimunkált forgatókönyvével szembesít az emberi kapcsolatok mélységeivel és magasságaival. Ugyanekkor kis piszkos dolgainkban is képes elegánsan turkálni. Nem mellesleg jó mélyre is ás.

   Norvég-dán rendezője valahol hivatkozott is a nagy elődre Bergmanra, aki emléke is feldereng e film kapcsán. Csakhogy Bergman analízisei óta eltelt több évtized és nekünk már a fenekestől felforgatott, önmagát felemésztő világ valóságával kell szembesülnünk.

                                                                                                                                           

      A LA Times cikke kiváló összegezése is az ötcsillagos filmremeknek:

https://www.latimes.com/entertainment-arts/movies/story/2022-02-02/worst-person-in-the-world-joachim-trier-renate-reinsve?fbclid=IwAR1l0YZ-XQqDjruu8Gb2X79cCCItR3Kai8cdv3fevBQUgsrx2OjZPKxayu4

A professzor és az őrült/The Professor and the Madman (2019)

Kényeztet az idei év mozi ügyekben, egyik jó film után jön a másik (A kutya karmai közt, Párhuzamos anyák), amint a tegnap látott "A professzor és az őrült" is.

Azon kívül, hogy tökéletes képét festi meg a 19. század második fele Britanniájának, a lélek tengerének a mélyére visz el, illetve az oxfordi tudósok kulisszák mögötti világába is kalauzol.

A rendező színész Mel Gibson és különösen az értelem bomlásának hullámvasútján sodródó felcsert alakító Sean Penn zseniálisak a film főszereplőiként. Utóbbi megrendítő alakításáért ki is járna az Oscar. Elképesztő ahogyan az arcjátékával dolgozik !

(A szinkron nélküli eredetiben jól tanulmányozható az angol nyelv, ezt külön élveztem.)

A film sokkoló elmeotthonos jelenetei egy már sok-sok éve a tanításaim során használt izgalmas oktatófilmet is felidéztek. Ebben találkozhattam konkrétan a 19. századi orvoslásnak a megbomlott pszichét kordában tartani óhajó brutális, embertelen eszközeivel egy meglepően izgalmas összefüggésben. A párizsi fotóműterméről elhíresült Nadar (ebben rendezték az első impresszionista kiállítást 1874-ben), elektrosakkal kezeltek portréit fotózza, ily módon is kutatván az emberi arc kifejezőképességét, ennek a határait. Nadar portéfotóival vált híressé éppen a pátosz nélküli, az emberi arcot a maga természetességében bemutató ábrázolásaival. E cél elérésének érdekében vizsgálta a kezeltek arckifejezésének a változásait.

https://en.wikipedia.org/wiki/Nadar?fbclid=IwAR3vm5BLNLNMVpfMbekoTo5vsZLOOeI8j4VsOT2mmYYrDvPcz9rbSX-4byw

Párhuzamos anyák, avagy Almadovar örök

 

Pedro Almadovaron nem fog az idő: a 72 éves rendező újabb gyöngyszemmel ajándékozott meg. Azt gondolom ő az egyik- méltó utódja azoknak a nagyoknak, akiken felnőhettünk. Az alap, hogy egy profi forgatókönyv minden kockájában profi módon kerül a filmvászonra, remek szereplőkkel. Ez meglehet előfordul szerencsére még néhány kortárs rendezőnél, ám a mondókát, a mélyen emberi nézőpontot erősíti mindez, ami itt és most nagyon erős. Szót nem szólhatok, ez az év igazán jól kezdődik film ügyekben: a múlt héten a remek "A kutya karmai közt" és ma ez.

Az antik tragédiákat idéző történetben a "pact del olvido/felejtési egyezmény"-el kapcsolatosan Janis azt vallja, hogy az elhallgatással csak egymásra hagyományozzuk a traumákat (ld.transzgenerációs pszichológia) s amíg egy ország nem néz szembe a múltjával, jövője sincs és a polgárháborúnak sem lesz vége...Intés ez magyar jelenünk számára is ?

A "felejtési egyezmény" - amit a spanyol politikai elit Franco halála után kötött, hogy az ország tovább tudjon lépni: a bal és jobb oldali honatyák nem hánytorgathatták fel egymásnak a múltat és amnesztiát adtak minden bűntettre.

https://www.filmtett.ro/.../kollektiv-anyasagunk.../

 

A kutyai karmai közt/The Power of the Dog

Klasszikus amerikai családi dráma, nagyon erős mozi, filmvászonra vitt költészet. A legnagyobb szerzőket (Eugene O'Neill, Arthur Miller, Tennessee Williams) idézi.

A fenséges Montana csodásan fényképezve, a hatalmas és szépséges elmaradhatatlan marhacsorda, a gyönyörű lovak totál plánjai, a díszletek részletgazdagsága, a színészi játék, a végén a könnyek.

"Phil karaktere vitte az egész filmet a hátán. Olyan rohadt sok rétege volt, hogy leírni is hosszú lenne és a melegsége csak egy volt a sok közül. Én ezeknél a jeleneteknél, amikor folyton csak az exéről beszélt egy szerelmes embert láttam akinek hiányzik a másik fele és ettől magányos és megkeseredett. Plusz elég erősen irányítás mániás de valószínűleg ezzel csak kompenzál."

ez egy korrekt vélemény egy értő nézőtől. Benedict Cumberbatch zseni, ez persze nem új !

Rendezőnőjét külön csodálom:

Jane Campionról:

https://www.latimes.com/entertainment-arts/movies/story/2021-12-01/jane-campion-power-of-the-dog-netflix?fbclid=IwAR0bKzuCHILyjpRxh-e7ww-3VNrvvkX6bATro6XOkrv9YcQ5bUMV5fTRIuU