Lady Machbeth

   Olyan ez a film, amelyre mindig vár az ember: a látvány a legutolsó képkockáig tökéletes precizitással kidolgozott, artisztikus. A külsőkben C.D. Friedrich zordon-kopár ám tónusgazdag világa köszön vissza: skót felföldön járunk kint, bent pedig egy cúgos öreg kastély avítt, szépségtől mentes még kopárabb világában, a viktoriánus Angliában a 19. század közepén. Számomra azonban a száz évvel korábbi Liotard föstmény/A csokoládét felszolgáló lány- felvillanó, optimistább képe indítja az atmoszférát. 

   Na és az alapgondolat: mi történik ha bimbózó ifjúságunkban egy pillanat alatt kilopják fejünk felül a boldogság esélyét ? Két út lehetséges: az ember vagy felveszi a kesztyűt és harcol, ám valószínű az esetek többségében csak boldogságmorzsákat csikarhat ki életétől, azt is keservek-kompromisszumok fonódó láncolatával az út végén tökéletes rezignációba érve. A másik út a végtelen gonoszságé és ez Lady Machbethé: mindenen és mindenkin átgázolva csikarja ki a maga boldogságát.  Fogalma sincs a kárról amelyet magatartásával okozhat.

   A film regényadaptáció amelynek főhőse messze túltesz a shakespearei ladyén, a vásznon egy pályakezdő angol színésznő nagyszerű játékával.

(Sosztakovics zseniális operáját- amely még Sztálint is felbőszítette- is az alapregény ihlette 1934-ben.)

                        https://www.youtube.com/watch?v=2Z0N8ULhuUA

Antonioni emlékére: a gyár mint metafora

      Gyerek és kamaszkorom  emlékképei  sok évtized elteltével is tesznek fel kérdéseket. 

  Kúriaszerű idilli házunk a gyár árnyékában, utóbbi sistergő-süvítő zajával tépázta átlagos mindennapjainkat. Szorongást, félelmet gerjesztő vezetékei, monstrum, eget záró épületidomai telepedtek álmos vidéki délutánokra. Nem óvtak amint a környező természet szelíd fái, buja vegetációja, hanem figyelmeztettek. Titkát letapogatni hívott a kamasz éveimbe beszivárgó folyóparti szörnyeteg minden  marcangoló hangja,  szusszanása és gőz emanációja. 

    A   Vörös sivatagot is Papa szombati mozijában láttam: mindig a gép mellett ülve hallhattam annak surrogását. Mennyire meghatározó mindaz amit gyerekkorunkban látunk-hallunk! Mennyi lenyomat, impresszió, gondolatfoszlány amelyet értelmezni hivatott az  emlékezet :

Frantz

   Szeretem ezeket a mesélős, ifjúságom nagy mestereit is megidéző mozikat. Ritkák is a kapkodós, puffogós-robbantásos üldözéses filmvilágban. Amint François Ozoné tegnap, a Frantz: pontosan felépített-kidolgozott, semmi felesleg. Végiggondolt képek és világos mondanivaló: a kegyes hazugság is hazugság, alapjaiban hazugságokra kényszerülünk, hogy túléljünk. Kizárólag innen nézve nyerhetünk csak bocsánatot és lehetséges az önfeloldozás. Jutalmunk a fájdalom, az marad.

   Jól válogatott színészek: a két fiatal volt számomra igazán megnyerő, különösen a pályakezdő Paula Beer, na és az idős doktor: az ő alakja került aztán számomra a film fókuszába. Szép ez a fotó is: középütt a fiatalok, jobbra a doktor, balra a felesége: amikor majd megszólal a hegedű a polgári világ megtelik költészettel.

(Irma Keresztanyám hegedűjének a hangja csengett fel bennem: az ő vőlegényét is lelőtték a háborúban -igaz a másodikban-, hogy soha ne menjen férjhez. Hegedűjátékával aztán  a családi ünnepeinket színesítette. Ám ez is már a régmúlt.)