Szeretem ezeket a mesélős, ifjúságom nagy mestereit is megidéző mozikat. Ritkák is a kapkodós, puffogós-robbantásos üldözéses filmvilágban. Amint François Ozoné tegnap, a Frantz: pontosan felépített-kidolgozott, semmi felesleg. Végiggondolt képek és világos mondanivaló: a kegyes hazugság is hazugság, alapjaiban hazugságokra kényszerülünk, hogy túléljünk. Kizárólag innen nézve nyerhetünk csak bocsánatot és lehetséges az önfeloldozás. Jutalmunk a fájdalom, az marad.
Jól válogatott színészek: a két fiatal volt számomra igazán megnyerő, különösen a pályakezdő Paula Beer, na és az idős doktor: az ő alakja került aztán számomra a film fókuszába. Szép ez a fotó is: középütt a fiatalok, jobbra a doktor, balra a felesége: amikor majd megszólal a hegedű a polgári világ megtelik költészettel.
(Irma Keresztanyám hegedűjének a hangja csengett fel bennem: az ő vőlegényét is lelőtték a háborúban -igaz a másodikban-, hogy soha ne menjen férjhez. Hegedűjátékával aztán a családi ünnepeinket színesítette. Ám ez is már a régmúlt.)
