Mint valami rostán hullanak ki az utóbbi évek sikerfilmjei emlékezetemből. Meglepetésként értek ezért is Sorrentino legutolsó filmjének képsorai és hangulata. Amint e forgatási pillanat is meglepetés volt a vénülő hősöket játszó szinészeknek: hiszen -rendező szándék szerint- nem tudhatták, hogy éppen itt lép majd be lomhán az Ifjúság:
Jóféle film Sorrentinoé, képes volt felidézni számomra a filmművészet aranykorát. Mázlija is életemnek, hogy ez a fénykor egybeesett lázadásaimmal és magamra találásom kínjaival. Mindemellett nagyapám hétvégi mozijában nőhettem fel, ahol az olasz neorealizmussal, veretes magyar filmekkel kezdhettük a sort. Majd a filmmúzeumi éjszakák: Antonioni , Fellini, Pasolini, no és Bergman remekei igazolták, lázadásaim parázs hevességét, majd gyöngyökként meglelt igazságait. Fellini mázsás szépségei, torokszorítóan szépséges képsorai ugyanúgy lenyűgöztek amint Pasolini sokszor zavarba ejtő obszcenitása. A sort aztán nálam Bergman zárta: Ő aki mindent tudott az emberi lélekről, létezésünk mardosó erejéről.
Saját ifjúságomat -egyik szerencsés pillanata életemnek- Londonban búcsúztathattam Antonioni Mester halálának napján. Így írtam erről: "...néhány napja a Regent's parkban heverésztem, ahol fotómasinám által váratlanul újra élhettem a Nagyítás képsorait. A park és a film csendjét, a pázsit és a sövények kemény kontúrjainak titokzatos világát. Talán utoljára láthattam ifjúságom ideáljainak távoli és mégis oly közeli képeit. A park csendje, életünk belső csendje megigézett."
...és most újfent időben jött ez a Sorrentino film: telitalálat, amely képeivel felidéz és újabb színeket is fest az Ifjúsághoz. Eszembe jutott török barátom, Ahmet jótanácsa, úgyhogy már korábban feladtam a pissoire-ok hímsovinizmusát: de ezt még filmhőseink nem gyakorolhatták :)
