Rájöttem alig megoldható feladat bármi lényegeset is visszaadni fotográfiával ebből a megdöbbentő életműből. Igaz tán két művét egész életemben reprodukciókon láthattam, ám szinte semmit sem mondott el mindarról ami most a MNG szépen rendezett tárlatán teremről teremre periodizálva győzött meg: hogy a 20. század kiemelkedő művésze Farkas István. Ellentmondott az is a furcsa, művészekkel, életükkel kapcsolatos sztereotípiáknak, hogy a nélkülözés, a nyomor, a kitaszítottság lehet leginkább mélyre hatoló művek origója, hiszen egyik legjelesebb kiadónk tulajdonosának gyermekeként nem maradt lehetőségek híján. Párizsban sikeres művészként ismerték és korának legjelesebbjei tartoztak baráti köréhez. A képaláírásokon sajnos többször felbukkan az a szintén furcsa elgondolás, hogy kvázi "előre vetítődött a tragikus vég", egyfajta magyarázataként a képei legjavából kicsorduló fájdalomnak, magány érzésnek és az ezekkel összefüggő misztikus merengésnek.
A vég persze rettenetes, nincsenek minderre szavak sem. Torokszorító érzéssel jöttem ki ebbe a szikrázóan ragyogó, szelesen napsütéses, télvégi, csodás Budapestünkre pillantván, hogy még jobban fájjon.
A legszebb kommentet egykori tanítványomtól, Szabó Zsuzsától kaptam: "A levél a végén.... hétköznapi szavak a rettenetre a belátás pillanatában. Megszédültem akkor. Amúgy a bemutatott életmű olyan nagyívű, izgalmas, komolyan szép, hogy Farkas Istvánról szerencsére nem a tragikus vég, hanem a tehetség eltiporhatatlan méltósága jut eszembe."
https://hu.wikipedia.org/wiki/Farkas_Istv%C3%A1n_(fest%C5%91)?fbclid=IwAR3fs-0SAZ6osCYFSpXxeJ_4vxKDrBmYSvBKrtpkf8F67VLnzbg5HWF_9U0
