Olyan ez a film, amelyre mindig vár az ember: a látvány a
legutolsó képkockáig tökéletes precizitással kidolgozott, artisztikus. A
külsőkben C.D. Friedrich zordon-kopár ám tónusgazdag világa köszön
vissza: skót felföldön járunk kint, bent pedig egy cúgos öreg kastély
avítt, szépségtől mentes még kopárabb világában, a viktoriánus
Angliában a 19. század közepén. Számomra azonban a száz évvel korábbi
Liotard föstmény/A csokoládét felszolgáló lány- felvillanó, optimistább képe indítja az atmoszférát.
Na és az alapgondolat: mi történik ha bimbózó ifjúságunkban egy
pillanat alatt kilopják fejünk felül a boldogság esélyét ? Két út
lehetséges: az ember vagy felveszi a kesztyűt és harcol, ám valószínű az
esetek többségében csak boldogságmorzsákat csikarhat ki életétől, azt
is keservek-kompromisszumok fonódó láncolatával az út végén tökéletes
rezignációba érve. A másik út a végtelen gonoszságé és ez Lady Machbethé:
mindenen és mindenkin átgázolva csikarja ki a maga boldogságát. Fogalma sincs a kárról amelyet magatartásával okozhat.
A film
regényadaptáció amelynek főhőse messze túltesz a shakespearei ladyén, a
vásznon egy pályakezdő angol színésznő nagyszerű játékával.
(Sosztakovics zseniális operáját- amely még Sztálint is felbőszítette- is az alapregény ihlette 1934-ben.)
