Hattyúdal:
Martin Scorseseé és három zseniális szinészéé: Robert De Niroé, Al Pacinoé és a hamvaiból faltámadt Joe Pescié. Azt hinnénk lerágott csont a maffiatörténeteké, de tévedünk, mert Scorsese úgy ragaszt a zsöllyéhez közel négy órás filmjében, hogy közben pisszenni sem merünk. Nemcsak a filmkészítés profizmusa, a szereplők brilliáns játáka miatt, hanem mert az élete vége felé járó és az ezzel szembenézni kényszerülő, ezzel küszködő ember kínjairól mesél. Elmondhatatlan súlya lesz ennek ha egy hidegvérű bérgyikosról van szó, nos éppen ezt próbálja elmondani rendezőnk.
A hetedik és nyolcadik (kinek megadatok még tovább) évtizedünk leginkább az elszámolásé amelyet magunkban, magunkkal végzük, egyszerűen így vagyunk elrendezve, mondhatjuk teremtve. Kinek mi jut: kis botlások, nagy bűnök és a lelkiismeret: a szembenézés minden fájdalma előtör életünk végén. A hit az egyetlen reménységünk és a lehetséges (?) megbocsájtás: elsősorban önmagunknak. Aztán jöhet az új s a még újabb generáció, hogy elfelejtsék hőseinket, ahogyan életünk szereplői is szép lassan eltűnnek a sakktábláról. Elkövetkezik végső magányunk. Az újabb nemzedék aztán ugyanazokat a kérdéseket másként, más nézőpontból teszi fel és a móka kezdődhet/folytatódhat tovább.
Én Scorsesét az 1993-as "Az ártatlanság kora" című remekében szerettem meg: a 19. századvégi New York-i felső tízerer világáról festett leheletfinom tablójával. Aki ilyen filmet készít annak a legsúlyosabb témák tálalásakor is megmarad szenzibiltása. Ezt igazolja "Az Ír" (The Irishman) címú filmje is, a 77 éves rendező hattyúdala:
https://www.youtube.com/watch?v=Od_UOnqAh5s