Vezess helyettem, avagy Csehov a multikulturális 21.században

 Ritka, "melankolikus csoda" -ként aposztrofált, megindító filmet ültünk tegnap délután végig: rendezője végre hagyja, hogy súlyos mondanivalóját már a film nézése közben is emésszük, akár saját életünk lenyomatát is belehelyezzük. Miközben remek vágásai a háttérben felvonultatják a 21. század jóléti társadalmának képeit is, a hatalmas steril városokkal, a végtelen sztrádákkal, monoton autókázással. Ennek tükrében még törékenyebb és sebezhetőbb az emberi élet.

A természet sem marad ki a film finom képi világából: Hokkaido szigetén a havas táj fehér - fekete kontrasztjában záródik a történet.

Ritka megindító jelenet a film csúcspontja is, amikor a néma koreai lány jelbeszéddel mondja a Csehov darab (Ványa bácsi) zárójelenetében Szonya mondatait. Ahogyan Csehov felteszi a kérdést emlékeznek e majd száz év múlva e sorsokra, ugyanígy kérdezhetünk e film kapcsán is... örök, élő a csehovi végszó, amely szerint egy más, végső dimenzióban, megnyugodva, lecsendesedve nézhetünk majd vissza földi életünk boldogtalanságára. Mindenesetre biztatás is ez, szép ígéret.

Végre a hazai kritika sem fanyalog e méltán Oscarral is jutalmazott

filmremeken.

Mamma Roma

 Már az is élmény volt, hogy élőben hallhattuk a szépen csengő olasz nyelvet az Olasz Intézet igazgatójától, plusz még amilyen okos mondatokkal vezette fel tegnap este az Urániában vetített , restaurált Pasolini filmet a Mamma Romát.

Ennyi évtized múltán a film mondókája mellett megdöbbentett az akkori idők "statikussága", a viselkedés és beszédmód egyszerűsége, tisztasága -szemben a mai influenszeres őrülettel teli, fenekestül felforgatott világunkéval, az összevissza vagdosott filmekkel, amelyek leginkább a "minél gorsabb és vadabb annál jobb" erőszakolt világát közvetítik. Amilyen a bent olyan a kint, jutott eszembe e keleti bölcsességtöredék.

Mázlista voltam amikor kamaszként Papa hétvégi mozijában már ott ülhettem a surrogó vetítőgép mellett a tekercscserékkel megszakított estéken és nézhettem végig az olasz neorealista filmektől a bús hazaiakig szinte mindent, köztük a Mamma Rómát is a felejthetetlen Anna Magnanival. Jóllehet a film gondolatiságát kevésbé értettem (a város peremén kódorgó suhancok csínytevései jobban érdekeltek), amint tegnap a fogházban haldokló fiú környezetében elhangó Dante idézetet sem, amely kvintesszenciája is a filmnek. Bizony alászálunk újra és újra a Végtelenből kis poklainkba.

"A staféta átadása Dante és Pasolini között. Valójában 2022 az az év, amikor Pier Paolo Pasolini (1922-1975) születésének századik évfordulója van. Hazánk egyik legvilágosabb olasz költője, írója, rendezője, újságírója, színházi és értelmiségi szerzője." olvasom az egyik olasz kulturális ajánlóban.

A film utolsó jelenete önmagában remekmű a Vivaldi Concertoval, a látnok Pasolinié:

A világ legrosszabb embere

     

   E film legnagyobb erénye, hogy az egyszerre szép és mégis az emberi lelket és testet szétmarcangoló világunkban, tökéletes analízissel képes felmutatni mi tesz bennünket emberré. Mindezt úgy, hogy kiváló színészeivel és precízen végiggondolt, majd kimunkált forgatókönyvével szembesít az emberi kapcsolatok mélységeivel és magasságaival. Ugyanekkor kis piszkos dolgainkban is képes elegánsan turkálni. Nem mellesleg jó mélyre is ás.

   Norvég-dán rendezője valahol hivatkozott is a nagy elődre Bergmanra, aki emléke is feldereng e film kapcsán. Csakhogy Bergman analízisei óta eltelt több évtized és nekünk már a fenekestől felforgatott, önmagát felemésztő világ valóságával kell szembesülnünk.

                                                                                                                                           

      A LA Times cikke kiváló összegezése is az ötcsillagos filmremeknek:

https://www.latimes.com/entertainment-arts/movies/story/2022-02-02/worst-person-in-the-world-joachim-trier-renate-reinsve?fbclid=IwAR1l0YZ-XQqDjruu8Gb2X79cCCItR3Kai8cdv3fevBQUgsrx2OjZPKxayu4