Személyes sorsom javulását apai nagyszüleimnek köszönhetem. Mama a "dzsentri ág", egy kisbirtokos nemesi család sok száz éves történetével a mozdulataiban, gondolkodásában. Itt is a túlélés szívóssága. Sváb származású nagyapám (vö: Müllerből lettünk Merényi, ez is kötelező penzum volt !) a szigora miatt nem keveredett fasizálódó földijei közé: "Gyuri nem mész sehová, leülsz, itt maradsz !"/a rázúduló paradicsomeső azonban kijárt, amit ellenállása miatt kapott a kántorlakból kilépve. Papát aztán 1956-ban nevezték ki Mohácsra iskolaigazgatónak. Anyuval rendszeresen lejártunk: ez a fotó itt lent az idő tájt készült. Mögöttünk a Duna, lapos hömpölygése életen át elkísér. Ajándék ez is, hogy naponta láthatom.
Pécsről még a villamosra emlékszem: A Tüzér utcai végállomásnál a hadapród iskola előtt szálltunk fel rá. (Igen, még láthattam Alpár Ignác pompás épületét a sok Zsolnayval -mielőtt szétbarmolták. Sorsszerű, hogy utóbbiban vehetem át hét évtized múltával az aranydiplomámat.) Arra az örömömre pedig különösen amikor áthaladt a Jókai közben az "elefántos ház" előtt, amelynek falát elérni próbáltam kinyújtott kezemmel. A szülői ház Mecsekalján volt, nem messze Kovács Béla patacsiétól, hasonlóan külvárosias, még a két háború közti időkből. Utóbbit emlékházzá alakították. Szerény természetű rokon tiltakozna mindezek és hazug jelenünk ellen. Nemrég "gúgliztam" meg Anyámékét, úgy tűnik lebontották. Pécsre menet a vonat ablakából sokáig ezt láttam meg először és a mecsekaljai templom tornyát ahol kereszteltek.
1959-ben temettük Anyut. Apunak Kádár elvtárs (Papa kérelmére) elengedte a hátralévőt, ám a börtönből hazatérve sebzetten élt haláláig. Mama 17 éves koromban ment el. Utoljára befizetett a gimnáziumi kirándulásunkra, egy csehszlovák útra. Akkor voltam először külföldön, osztálytársaimmal. Ó-Tátrafüreden fiú lábszépség versenyt nyertem. A mohácsi gimnáziumi éveknek is vége szakadt ekkor, bánatomra nem itt érettségiztem. Aztán a mohácsi idillnek is vége szakadt. Papa még néhány évet élt: boldog házasságuk több mint negyven évig tartott Mamával, így hát követte őt. Még utoljára megbeszélte a kollégiumi elhelyezésemet Bolla Feri bácsival, egykori katonatársával a pécsi főiskolán. Egész életében csak gondoskodott: három gyermekéről és élete végén rólam. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Az éltető szeretetükre.
Bammmm....mint hatalmas veretes vasajtó csapódott be mögöttem a múlt, amikor már szaladt velem felfelé a pécsi autóbusz az Ifjúság útján, a jövőm felé.
A szorongás egy életen át elkísér. A szívem a torkomban dobogott, percekig néma maradtam amikor Pécsett az első gyakorló órámat tartottam. Zsuzsi tréningjei majd barátsága, ragaszkodása jelent sokat számomra.
Hosszú-hosszú évekig nem tudtam visszanézni a Duna-parti városba. Aztán egy szép tavaszon jártam körbe a kamaszkort idéző, kúriaszerű házat. Ma már óvoda, szépen karban tartva. 1913-ban még a Monarchiában épült.
Gyakran jutnak eszembe Papa titokzatos mondatai a "vándorút"-ról, amelynek nagyobbik részét bejártam. Hálát és elégedettséget érzek.
Ez a patacsi ház: Kovács Béláé, az emléktáblával. 1956 ban Nagy Imre még a kormányába invitálta, ám akkor már beteg volt. Anyámmal egy időben haltak meg 1959-ben.
(Apám halála előtt 2002-ben osztotta meg velem titkait. Ő és nagyszüleim mindentől megkíméltek, hogy boldog-gondtalan gyerek- és ifjúkorom lehessen és csak arra figyeljek, hogy célba érjen életem. Végtelenül hálás vagyok érte, napjaink politikai mocskát nézve különösen !)
