Martin Scorsese már hányszor is lopta szívembe magát ?
Az Ártatlanság korával kezdődött: egy New York-i, felső körökböl származő hölgy rendkívül finom lélekrajzával (abba a NYC ba érkeztek távoli rokonaim is a színpadi világítást megreformálni az 1880 as években), majd láthattam Van Gogh Mester gunyájába bújva Kurosawa képsoraiban, tiszteletét leróva a holland festőművész és a japán filmrendező előtt.
Aztán a "nagy filmek", a maguk drámai és tökéletesen kidolgozott, igazi mozgóképes világával: Taxisofőr, New York-i bandák, pár éve a lebilincselő Ír.... és az ő remek szereplői DiCapio és De Niro...amint a mai közel négy órás filmeposzban is.
Én, aki alig tudok végigülni feleennyi idejű mozit, ma a zsöllyéhez ragasztva csodáltam a 80 éves nagymester megrendítő (talán búcsú? ) filmjét az oszázs indiánokról, az amerikai hőskor/olajkor visszapillantó tükrében.
Mindezt profizmussal, kidolgozottsággal, lebilincselően, a felkavaró történet zárása is megrendítő.
