Vincent van Gogh, mágia

    Volt egy pointillizmus kiállítás az Albertinában amely reveláció volt számomra. Soha nem látott festményekkel, kevésbé ismert ám nagyszerű festőkkel és kitekintéssel Mondrian, Picasso, Carra és Paul Klee művészetéig. A látás, a művészetek igazi és felemelő ünnepe. Mindemellett egy pontosan kidolgozott, következetes, ám ugyanakkor érzéki világ tárult fel előttem.

        Mégis Van Gogh vibráló képei szólítottak meg igazán:

Ezt a képét élete utolsó előtti évében a rácsain keresztül kitekintve öntötte vásznára a Saint-Rémy intézetben egy májusi délutánon. A természet vad pompája tárul fel ahol ugyan világít a levendula, dőlnek az íriszek, a rideg párizsi kékkel vonalkázott vegetáció mégis vérontásra készül. A kép közepén mint mérges kígyók, sziszegve emelkednek fel a fatörzsek, hogy tombolva bomolhasson ki rajtuk buja vegetáció. Minden vibrál és ingadozik. Egyszerre szépséges és titokzatos, vágyakkal és fájdalommal terhes. Megszólít, torkon ragad és nem enged.

(Saint-Rémy, menedék. 1889.május, 91,5X72 cm olaj, vászon, jbl: Vincent, Kroller-Müller Muzeum Otterlo/Holland)

Előttem az élet, 1956 emléke

      Kristálytisztán felidézhető képeket őriztem meg gyerekkoromból, amint a  keresztben álló tankét a Széchenyi-tér alsó traktusán.  Anyámon számon kérve bámultam füstölgő csövét. Volt mitől félnünk-tartanunk ezekben a furcsa napokban. Dráma zajlott a rokonságban, és ott volt a születésem óta börtönben ülő Apám (elvtársi rágalmazás miatt, köszönöm Arcanum ! ) és nem tudhattam, hogy Anyámnak már csak néhány éve van hátra. Az újrakezdés akarását, a szívósságot génjeinek is köszönhetem. A szorgalmas és halk szavú asszony az októberi napokat átvészelni rejtett el a kórház óvodájában. Naponta csodáltam itt a dzsámi minaréját,  szebb napokon képzelt müezzinként  szaladgáltam csigalépcsőjén. "Iszlám mániám" is itt és a  perzsa mesék világában gyökerezik. A szomorú kép amit vésetként őrzök róla: saját osztálya kórtermében fekszik, már moccanni sem tud, csak szemeivel simogat. Anatole France: A fehér kövön című munkáját olvasta utoljára. Sok év elteltével mertem csak kézbe venni. A temetésén riadtam, iszonyodtam a tömegtől. Leginkább a fölém tornyosulók rideg kérdéseitől, amelyekben további sorsomat firtatták. A tudatalattimat ez rázhatta fel: mindent meg kell tennem, hogy ne vesszek el és ne legyek kolonc senki nyakán.

   Személyes sorsom javulását apai nagyszüleimnek köszönhetem. Mama a "dzsentri ág", egy kisbirtokos  nemesi család sok száz éves történetével a mozdulataiban, gondolkodásában. Itt is a túlélés szívóssága. Sváb származású nagyapám (vö: Müllerből lettünk Merényi, ez is kötelező penzum volt !) a szigora miatt nem keveredett fasizálódó földijei közé: "Gyuri nem mész sehová, leülsz, itt maradsz !"/a rázúduló paradicsomeső azonban kijárt, amit ellenállása miatt kapott a kántorlakból kilépve. Papát aztán 1956-ban nevezték ki Mohácsra iskolaigazgatónak. Anyuval rendszeresen lejártunk: ez a fotó itt lent az idő tájt készült. Mögöttünk a Duna, lapos hömpölygése  életen át elkísér. Ajándék ez is, hogy naponta láthatom.

Anyu halála után végleg leköltözhettem, hiszen pécsi házunkat - anyai örökségem- eladták testvérei. Nyolcan voltak, így kevéske része jutott. Mamáék a nevelésemre fordították.

   Pécsről még a villamosra emlékszem: A Tüzér utcai végállomásnál a hadapród iskola előtt szálltunk fel rá. (Igen, még láthattam Alpár Ignác pompás épületét a sok Zsolnayval -mielőtt szétbarmolták. Sorsszerű, hogy utóbbiban vehetem át hét évtized múltával az aranydiplomámat.) Arra az örömömre pedig különösen amikor áthaladt a Jókai közben az "elefántos  ház" előtt, amelynek falát elérni próbáltam kinyújtott kezemmel. A szülői ház Mecsekalján volt, nem messze Kovács Béla patacsiétól, hasonlóan külvárosias, még a két háború közti időkből. Utóbbit emlékházzá alakították. Szerény természetű rokon tiltakozna mindezek és hazug jelenünk ellen. Nemrég "gúgliztam" meg Anyámékét, úgy tűnik lebontották. Pécsre menet a vonat ablakából sokáig ezt láttam meg először és a mecsekaljai templom tornyát ahol kereszteltek.

    1959-ben temettük Anyut. Apunak Kádár elvtárs (Papa kérelmére) elengedte a hátralévőt, ám a börtönből hazatérve sebzetten élt haláláig. Mama 17 éves koromban ment el. Utoljára befizetett a gimnáziumi kirándulásunkra, egy csehszlovák útra. Akkor voltam először külföldön, osztálytársaimmal. Ó-Tátrafüreden fiú lábszépség versenyt nyertem. A mohácsi gimnáziumi éveknek is vége szakadt ekkor, bánatomra nem itt érettségiztem. Aztán a mohácsi idillnek is vége szakadt. Papa még néhány évet élt: boldog házasságuk több mint negyven évig tartott Mamával, így hát követte őt. Még utoljára megbeszélte a kollégiumi elhelyezésemet Bolla Feri bácsival, egykori katonatársával a pécsi főiskolán. Egész életében csak gondoskodott: három gyermekéről és élete végén rólam. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Az éltető szeretetükre.

      Bammmm....mint hatalmas veretes vasajtó csapódott be mögöttem a múlt, amikor már szaladt velem felfelé a pécsi autóbusz az Ifjúság útján, a jövőm felé.
     A szorongás egy életen át elkísér. A szívem a torkomban dobogott, percekig néma maradtam amikor Pécsett az első gyakorló órámat tartottam. Zsuzsi tréningjei  majd barátsága, ragaszkodása jelent sokat számomra. 

     Hosszú-hosszú évekig nem tudtam visszanézni a Duna-parti városba. Aztán egy szép tavaszon jártam körbe a kamaszkort idéző, kúriaszerű házat. Ma már óvoda, szépen karban tartva. 1913-ban még a Monarchiában épült.

      Gyakran jutnak eszembe Papa titokzatos mondatai a "vándorút"-ról, amelynek nagyobbik részét bejártam. Hálát és  elégedettséget érzek. 

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10203734081974428&type=3

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1726913334539&type=3

    Ez a patacsi ház: Kovács Béláé, az emléktáblával. 1956 ban Nagy Imre még a kormányába invitálta, ám akkor már beteg volt. Anyámmal egy időben haltak meg 1959-ben.

(Apám halála előtt 2002-ben osztotta meg velem titkait. Ő és nagyszüleim mindentől megkíméltek, hogy boldog-gondtalan gyerek- és ifjúkorom lehessen és csak arra figyeljek, hogy célba érjen életem. Végtelenül hálás vagyok érte, napjaink politikai mocskát nézve különösen !) 

Ifjúság

   Mint valami rostán hullanak ki az utóbbi évek sikerfilmjei emlékezetemből. Meglepetésként értek ezért is Sorrentino legutolsó filmjének képsorai és hangulata. Amint e forgatási pillanat is meglepetés volt a vénülő hősöket játszó szinészeknek: hiszen -rendező szándék szerint- nem tudhatták, hogy éppen itt lép majd be lomhán az Ifjúság:

   Jóféle film Sorrentinoé, képes volt felidézni számomra a filmművészet aranykorát. Mázlija is életemnek, hogy ez a fénykor egybeesett lázadásaimmal és magamra találásom kínjaival. Mindemellett nagyapám hétvégi mozijában nőhettem fel, ahol az olasz neorealizmussal, veretes magyar filmekkel kezdhettük a sort. Majd a filmmúzeumi éjszakák: Antonioni ,  Fellini, Pasolini, no és Bergman remekei igazolták, lázadásaim parázs hevességét, majd gyöngyökként meglelt igazságait. Fellini mázsás szépségei, torokszorítóan szépséges képsorai ugyanúgy lenyűgöztek amint Pasolini sokszor zavarba ejtő obszcenitása. A sort aztán nálam Bergman zárta: Ő aki mindent tudott az emberi lélekről, létezésünk mardosó erejéről.

   Saját ifjúságomat -egyik szerencsés pillanata életemnek- Londonban búcsúztathattam Antonioni Mester halálának napján. Így írtam erről: "...néhány napja a Regent's parkban heverésztem, ahol fotómasinám által váratlanul újra élhettem a Nagyítás képsorait. A park és a film csendjét, a pázsit és a sövények kemény kontúrjainak titokzatos világát. Talán utoljára láthattam ifjúságom ideáljainak távoli és mégis oly közeli képeit. A park csendje, életünk belső csendje megigézett."

...és most újfent időben jött ez a  Sorrentino film: telitalálat, amely képeivel felidéz és újabb színeket is fest az Ifjúsághoz. Eszembe jutott török barátom, Ahmet jótanácsa, úgyhogy már korábban feladtam a pissoire-ok hímsovinizmusát:  de ezt még filmhőseink nem gyakorolhatták :)