2023. február 27., hétfő

Tár



Valóra váltotta az előzeteseket, sőt még többet is hozott számomra ez a lebilincselő és elgondolkodtató film, amely a magaskultúra csúcsain létező (és ennek luxusát is élvező) karmester bukásának a történetét meséli el. Jóféle pszichodráma is az egész.

A film legnagyobb erénye, hogy bizonytalanságban hagy bennünket: nem derül ki valóban erkölcsileg feddhetetlen, vagy pedig leginkább a balszerencsés körülmények okán, válik zaklatóvá hősnőnk. Ez így azért is izgalmas felvetés, mert napjaink MeToo médiaőrületében nem igazán lehet látni-tudni a határokat, kit mikor kiáltanak ki zaklatóvá és tehetnek tönkre percek alatt -média hisztériával megtámogatva- egzisztenciákat, még akkor is ha a tradícionális elhallgatásra felel napjaink ismert mozgalma és nyilvánvaló a sajnálatos jelenség.
A film befejezése is zseniális (vigyázat spoilerezek !): amikor bukott karmesternőnk egy olyan távol keleti gagyi színház pódiumán állva kezdi "újra felépíteni" karrierjét, ahol a nézőtéren a Monster Hunter játék jelmezeibe öltözött nézők fülelnek: gagyi korunk pontos képi megjelenítése is e jelenet.
Elképesztett az is, hogy éppen Mahler 5. szimfóniája ad keretet a történetnek, igaz csak akkordokat hallhatunk a darab próbáiból. Ok , Elgar Gordonkaversenyébe is belehallgathatunk, nem is akármilyen interpretációban.
(Külön öröm, hogy a klasszikus zene mélységeibe is kalauzoló film teljes ház előtt ment, amikor más jeles alkotások vetítésein konganak a mozijaink.)
Egyetértek azokkal akik a főhőst alakító -számomra egyébként is kedvenc- Cate Blanchett legjobb alakításának tartják Lydia Tár-ét.
Örültem , hogy maradt az eredeti hang (nem volt szinkron) éppen Blanchett nagyszerű artikulációja, színgazdag beszéde miatt.
("Tár is not a judgement so much as a statement you can make your own judgment about. The statement is: We're in a new world."-hangzott el az ajánlása a velencei ffeszten.)



és a poen, hogyan is lett TÁR ? :

2023. február 12., vasárnap

Onibaba, nézd újra !

  Vannak filmművészeti alkotások, amelyeknek ízét-zamatát életen át hordozza az ember. Nos egyik ilyen számomra az 1964-ben készült Onibaba című japán filmdráma.

Elképesztő hangulatát mindvégig őrizve, több évtized után tegnap újra megnéztem. A hatás ugyanoly elementáris amint anno, ám az elszállt évtizedek nyomot hagytak az értelmezésben: akkor leginkább a halálos szenvedély, a kitörő ösztönök vezérelte ember ábrázolása fogott meg, hogy az értelmezés lényeges elemei szoruljanak háttérbe, vagy pedig egyszerűen maradjanak el.
Most döbbentem rám mennyire komplex és páratlan a mű szimbolikája is. Anno naturálisnak tűnt képsorai hihetetlen gazdag jelentéssel telítődtek az évtizedek múltával, vagy bennem változott-alakult át szinte minden ?

A háború mint háttér eszrevétlen és lényegtelen maradt számomra fiatalon, talán éppen ezért volt oly mellbevágó a jelen viszonyrendszerében. Az Idő is új jelentést adott a filmek, hiszen valahol a késő középkorban játszódik a film és szereplői -a marginalizált emberek- menekülő szamuráj harcosok megöléséből és kifosztásából élnek. Anno időtlennek tűnt mindez, jóllehet egyfajta időtlenséget ma is hordoznak a képsorok: a nádas hullámzása és félelmetes susogása a szenvedély vezérelte őrült rohanások és az emberfaló fekete kút drámai kontrasztja egyszerre tárgyilagos, valós világ és mégis képes absztrakttá válni a kamera által pontosan rögzített képsorokban. Minden mesteri a filmben: a felvételek, a vágások profizmusa, a szereplők játéka és az időnkét felhangzó tökéletesen modern zenei hangzások, a fojtott , majd lávafolyamként kitörő párbeszédek...szóval minden együtt van ahhoz, hogy az ember életének legnagyszerűbb alkotásai közé avanzsálódjon e régi történet, amelynek buddhista verziója persze sokkal szelídebb a film drámai meséjénél.