Valóra váltotta az előzeteseket, sőt még többet is hozott számomra ez a lebilincselő és elgondolkodtató film, amely a magaskultúra csúcsain létező (és ennek luxusát is élvező) karmester bukásának a történetét meséli el. Jóféle pszichodráma is az egész.
A film legnagyobb erénye, hogy bizonytalanságban hagy bennünket: nem derül ki valóban erkölcsileg feddhetetlen, vagy pedig leginkább a balszerencsés körülmények okán, válik zaklatóvá hősnőnk. Ez így azért is izgalmas felvetés, mert napjaink MeToo médiaőrületében nem igazán lehet látni-tudni a határokat, kit mikor kiáltanak ki zaklatóvá és tehetnek tönkre percek alatt -média hisztériával megtámogatva- egzisztenciákat, még akkor is ha a tradícionális elhallgatásra felel napjaink ismert mozgalma és nyilvánvaló a sajnálatos jelenség.
A film befejezése is zseniális (vigyázat spoilerezek !): amikor bukott karmesternőnk egy olyan távol keleti gagyi színház pódiumán állva kezdi "újra felépíteni" karrierjét, ahol a nézőtéren a Monster Hunter játék jelmezeibe öltözött nézők fülelnek: gagyi korunk pontos képi megjelenítése is e jelenet.
Elképesztett az is, hogy éppen Mahler 5. szimfóniája ad keretet a történetnek, igaz csak akkordokat hallhatunk a darab próbáiból. Ok , Elgar Gordonkaversenyébe is belehallgathatunk, nem is akármilyen interpretációban.
(Külön öröm, hogy a klasszikus zene mélységeibe is kalauzoló film teljes ház előtt ment, amikor más jeles alkotások vetítésein konganak a mozijaink.)
Egyetértek azokkal akik a főhőst alakító -számomra egyébként is kedvenc- Cate Blanchett legjobb alakításának tartják Lydia Tár-ét.
Örültem , hogy maradt az eredeti hang (nem volt szinkron) éppen Blanchett nagyszerű artikulációja, színgazdag beszéde miatt.
("Tár is not a judgement so much as a statement you can make your own judgment about. The statement is: We're in a new world."-hangzott el az ajánlása a velencei ffeszten.)
és a poen, hogyan is lett TÁR ? :
