Az ír/The Irishman

Hattyúdal:

Martin Scorseseé és három zseniális szinészéé: Robert De Niroé, Al Pacinoé és a hamvaiból faltámadt Joe Pescié. Azt hinnénk lerágott csont a maffiatörténeteké, de tévedünk, mert Scorsese úgy ragaszt a zsöllyéhez közel négy órás filmjében, hogy közben pisszenni sem merünk. Nemcsak a filmkészítés profizmusa, a szereplők brilliáns játáka miatt, hanem mert az élete vége felé járó és az ezzel szembenézni kényszerülő, ezzel küszködő ember kínjairól mesél. Elmondhatatlan súlya lesz ennek ha egy hidegvérű bérgyikosról van szó, nos éppen ezt próbálja elmondani rendezőnk.

A hetedik és nyolcadik (kinek megadatok még tovább) évtizedünk leginkább az elszámolásé amelyet magunkban, magunkkal végzük, egyszerűen így vagyunk elrendezve, mondhatjuk teremtve. Kinek mi jut: kis botlások, nagy bűnök és a lelkiismeret: a szembenézés minden fájdalma előtör életünk végén. A hit az egyetlen reménységünk és a lehetséges (?) megbocsájtás: elsősorban önmagunknak. Aztán jöhet az új s a még újabb generáció, hogy elfelejtsék hőseinket, ahogyan életünk szereplői is szép lassan eltűnnek a sakktábláról. Elkövetkezik végső magányunk. Az újabb nemzedék aztán ugyanazokat a kérdéseket másként, más nézőpontból teszi fel és a móka kezdődhet/folytatódhat tovább.

Én Scorsesét az 1993-as "Az ártatlanság kora" című remekében szerettem meg: a 19. századvégi New York-i felső tízerer világáról festett leheletfinom tablójával. Aki ilyen filmet készít annak a legsúlyosabb témák tálalásakor is megmarad szenzibiltása. Ezt igazolja "Az Ír" (The Irishman) címú filmje is, a 77 éves rendező  hattyúdala:

                                                                                      https://www.youtube.com/watch?v=Od_UOnqAh5s

Aranypiny, The Goldfinch

Aranypinty, sorsfilm: a több szálon futó, érdekesen szerkesztett filmben végül puzzle játékként áll össze a történet. A két és fél órás mozi a maga epikus módján visz végig a festményhez kötődő nehéz sorson, amint Balzac híres Szamárbőr című regényében a francia író. 

(Bizony voltak "áthallások" a saját életem történetével. Szeretteink elvesztése a vég kezdete is lehet, szerencse és erős személyiség kell a feltápászkodáshoz.)

Kár volt a hazai kritikának a mélységekbe lehúzni, számomra voltak értékei, végig lekötött és -nyilván nem felhőtlenül- kikapcsolt, sőt szórakozatott. A texasi élet primitívségét feltáró képsorok felkavaróak voltak.

A filmes műfajon viszont elgondolkodtam: thriller, pszichodráma, sőt akciófilm jeleneteivel kétségeket hagyott rendezője szándákairól. Nicole Kidman játéka kiragyagott. 
   https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=Wh4AM7voCXM

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Goldfinch_(painting)

Once Upon a Time, best of Hollywood

 Érthetetlen fanyalgást olvastam előzetesben: aki nem akarja érteni/értelmezni a filmes utalásokat az kevesebbet lát benne valóban. Ahogyan a legfőbb ellenérv is elhangzik: a Sharon Tate story helye a filmben. Ha ezt nem látja "helyén" akkor nem sokat értett meg az egészből, mert éppen ez a sarokpontja a filmnek és Tarantino keserédes mondókájának, tehát semmiképpen sem mellékszál, ahogyan ezt számomra érthetetlenül többen leírták.
Profi munka a közel három órás ám egy percig sem unalmas film a maga precíz kidolgozottságával, a filmes áttűnésekkel, a film a filmben szerkesztéssel, bravúros vágásokkal, váltásokkal, remek zenével. Éppen a végén a kibontakozás előtt váltja a legnagyobbat, amikor átmegy egy tőle szokatlan narratív szerkezetbe, ettől lesz igazán hatásos az egész. Tarantino hihetetlen pontossággal adagol, a film végén kicsit úgy is éreztem személyesen nekem készített itt mindent.

Na és hőseink Leo és Brad: mindketten egyébként is kedvenceim a hollywoodi férfisztárok között, mély lélegzet és utánuk biztosan jön még persze kiválóság. Itt most mindketten tálentumuk legjavát adják, Leonardo DiCaprio a megcsömörlött színészt zárórája előtti megdöbbenésében (így még nem láttam férfiszínészt zokogni !) és Brad Pittet a végkifejletben a betépett, hatalmas figurával. Irritálóan giccses hawai inget kevés pasi tud így viselni amint Brad. Margot Robbie a fiatalabb nemzedék hölgyei közül is a kedvencem, különösen mióta I. Erzsébet királynő alakítását is láthattam.

....és még valami: a keserű pohár, a hippimozgalom és annak a filmbéli üzenete. Keserédes, nem, inkább kőkemény a kritika a marginalizálódásról és e helyzetükben mindenre képes emberekről. Mert miért is készített volna Tarantino a hatvanas évek végéről Hollywood tükrében egyszerre kökemény és mégis pátosszal teli filmkölteményt ? (pl. a hippitanya jelenet egyfajta "Volt egyszer egy vadnyugat " drámaparafrázis Tarantino módra)

Összetett a filmélmény, hihetetlenül erős a hatása, bőven marad még utána is értelmezni-filózni való.

Ui: a film 18 éven felülieknek fut, tényleg csak az nézze aki bírja és aki eddig is elfogadta Tarantino világát, hozzátéve, hogy a legkeményebb jelenetekben sem hagy bennünket a rendező humor nélkül.

Ezt a kritikát utólag olvastam, részben összecseng a saját véleményemmel ezért most ide biggyesztem : https://player.hu/kult/volt-egyszer-egy-hollywood-kritika/?fbclid=IwAR2jAossPP1a6octByogkJZjo9Apef_6Te9ecWHXZ5wZAR5XllwYzLw1wyg

Az idei kedvenc: "A kedvenc", avagy oscarleső

Éppen egy éve a tavalyi díjesős filmnél hagytam abba blognaplóm írását. Ideje tehát az idei apropóján feljegyeznem, hogy labilitása okán döntésképtelen karaktert alakítani a legnehezebb színészi feladatok egyike, különösen akkor ha királynő az illető. Nos ez sikerült maradéktalanul Olivia Colmannak, "A kedvenc" című, az év filmjének tartott szuper moziban. Persze a másik 2 szereplő sem piskóta: Emma Stone és Rachel Weisz éppen, hogy a királynő labilitását kihasználó "karriert építő" ellenpélda. A Sir Winston Churchill emlékirataiból (felmenői levelezése a forrás) és a brit történelmi tényekből építkező nagyszerű "revü" úgy lesz maradéktalanul művészi alkotás, hogy egyszerre élvezhetjük a helyzetekben bontakozó, nem kevés humorral és iróniával átszőtt pszichodrámát káprázatos környezetben. A korhűséghez mindezek mellett Vivaldi zenéje is hozzájárul és tökéletes hangulatát is kapjuk a felsejlő 18. századnak. Kötelező mozi leginkább felnőtteknek, maradéktalan filmélmény ! 

E szösszenetet még a díjeső előtt jegyeztem fel. Hasonlóan amint a tavalyi díjazottat is korábban mint kategóriák jelöltjét nézhettem hazai moziban.

Maria Callas: A sors

"A sors az sors, nincs kiút" (Callas)

Élete (és hangja) romjain kapja a legnagyobb tiszteletet és szeretet rajongóitól. Végtelenül hálás is ezért, talán mert privát életében ez elkerülte. "Azért rajongtak, amit hallani szerettek volna"-mondja kegyetlen őszinteséggel. Sokszor elhangzott már, görög sorstragédia is ami e mondata mögött van.

Megindítóan igaz lett Tom Volf dokumentumfilmje, amelyben az elmúlt század korszakos operadívájának valódi arcát igyekszik bemutatni.

A David Frost-os „Maria by Callas” televízió interjú köré épített film, -miközben színesben is (végre) elénk tárja azt a kevés mozgóképrészletet ami a díva felvételeiből ránk maradt- egy varázslatos hang történetének mozzanataiba vezet el bennünket. Az utolsó fejezetből azonban tapintatosan elhallgat, itt már csak a rajongás képeit látjuk.

Számomra felemelő élmény volt újra végigmenni legszebb felvételei során: az első Normától a párizsi koncert "vöröséig" és tovább a londoni Toscáig. Páratlan, eddig nem látott dokumentum részletekkel karrierje és élete pillanataiból. Érdekes magánlevél részletek, közülük szeretett tanára Elvira Hidalgo számára írottak a legőszintébbek.

A film legmegindítóbb perceiben, amikor magánéleti béklyóit végre ledobva "szabadságában", (ahogyan fogalmazott az interjúiban) az Habanerát énekli Bizet Carmen című művéből. A "bel canto" énekesnő, ahogyan magát, énekművészetének summáját megfogalmazta :