Vannak filmművészeti alkotások, amelyeknek ízét-zamatát életen át hordozza az ember. Nos egyik ilyen számomra az 1964-ben készült Onibaba című japán filmdráma.
Elképesztő hangulatát mindvégig őrizve, több évtized után tegnap újra megnéztem. A hatás ugyanoly elementáris amint anno, ám az elszállt évtizedek nyomot hagytak az értelmezésben: akkor leginkább a halálos szenvedély, a kitörő ösztönök vezérelte ember ábrázolása fogott meg, hogy az értelmezés lényeges elemei szoruljanak háttérbe, vagy pedig egyszerűen maradjanak el.
Most döbbentem rám mennyire komplex és páratlan a mű szimbolikája is. Anno naturálisnak tűnt képsorai hihetetlen gazdag jelentéssel telítődtek az évtizedek múltával, vagy bennem változott-alakult át szinte minden ?
A háború mint háttér eszrevétlen és lényegtelen maradt számomra fiatalon, talán éppen ezért volt oly mellbevágó a jelen viszonyrendszerében. Az Idő is új jelentést adott a filmek, hiszen valahol a késő középkorban játszódik a film és szereplői -a marginalizált emberek- menekülő szamuráj harcosok megöléséből és kifosztásából élnek. Anno időtlennek tűnt mindez, jóllehet egyfajta időtlenséget ma is hordoznak a képsorok: a nádas hullámzása és félelmetes susogása a szenvedély vezérelte őrült rohanások és az emberfaló fekete kút drámai kontrasztja egyszerre tárgyilagos, valós világ és mégis képes absztrakttá válni a kamera által pontosan rögzített képsorokban. Minden mesteri a filmben: a felvételek, a vágások profizmusa, a szereplők játéka és az időnkét felhangzó tökéletesen modern zenei hangzások, a fojtott , majd lávafolyamként kitörő párbeszédek...szóval minden együtt van ahhoz, hogy az ember életének legnagyszerűbb alkotásai közé avanzsálódjon e régi történet, amelynek buddhista verziója persze sokkal szelídebb a film drámai meséjénél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése