Ritka, "melankolikus csoda" -ként aposztrofált, megindító filmet ültünk tegnap délután végig: rendezője végre hagyja, hogy súlyos mondanivalóját már a film nézése közben is emésszük, akár saját életünk lenyomatát is belehelyezzük. Miközben remek vágásai a háttérben felvonultatják a 21. század jóléti társadalmának képeit is, a hatalmas steril városokkal, a végtelen sztrádákkal, monoton autókázással. Ennek tükrében még törékenyebb és sebezhetőbb az emberi élet.
A természet sem marad ki a film finom képi világából: Hokkaido szigetén a havas táj fehér - fekete kontrasztjában záródik a történet.
Ritka megindító jelenet a film csúcspontja is, amikor a néma koreai lány jelbeszéddel mondja a Csehov darab (Ványa bácsi) zárójelenetében Szonya mondatait. Ahogyan Csehov felteszi a kérdést emlékeznek e majd száz év múlva e sorsokra, ugyanígy kérdezhetünk e film kapcsán is... örök, élő a csehovi végszó, amely szerint egy más, végső dimenzióban, megnyugodva, lecsendesedve nézhetünk majd vissza földi életünk boldogtalanságára. Mindenesetre biztatás is ez, szép ígéret.
Végre a hazai kritika sem fanyalog e méltán Oscarral is jutalmazott
filmremeken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése