Elbűvölt a mai díszbemutatóján látott legújabb Anna Karenina film. A legjobb orosz nagyfilmkészítési tradíciók élnek tovább a kerettörténetbe ágyazott, a lélek mélyén bent és a külvilágban kint zajló mindent elemésztő háborúkról. Anna felnőtt orvos fia Szerjozsa, az 1900-as évek elején az orosz-japán háborús konfliktus idején az orosz-kínai határ sivár vidékén, egy általa műtött áldozatban fedezi fel az idősödő Vronszkijt. Erőt vesz iránta érzett gyűlöletén és elmesélteti vele édesanyja történetét.
Maga a kerettörténet is zseniális (finom utalás napjaink helyi háborúira, miközben a Birodalom éli magát felemésztő parádés életét?), ám mindaz amit és ahogyan idéz fel Vronszkij emlékezete -a klasszikus regény minden gazdagsága- elevenedik meg a filmvásznon. Minden szereplő úgy fogja meg a nézőt, hogy az elénk táruló lenyűgöző képsorokban, az orosz arisztokráciának az 1870-es évek szentpétervári világában éli szerepét. Ily pazar látványvilágot régen láttam. A külső és a belső jelenetek képei egyszerre szépek, kifinomultak, fényeik-színeik által mégis komorak maradnak amilyen komor hősnőnk, vagy férje beteljesülő morálja. Mindez időnként egyfajta áttetsző finom párával-köddel befújva, hogy ebben ússzanak át az ominózus vonatok, kontra a súlyos enteriőrök függönyei mögül Anna arcára vetüljön reményt űző fény.
Karenin palotája e filmben maga a művészi pokol a sötét burkolatokkal, mennyezetes ajtókkal, Giulio Romano és Tintoretto manierista, démonian harcoló figuráit megidéző falnyi festménytapétákkal, ugyanekkor a külsők, lépcsőházak, folyosók finom antik reminiszcenciáival, hogy mindez majd a végén -még ha szimbolikusan is, ám- pusztuljon a gyilkos, mindent felemésztő háború poklának tüzében. Ez a vég most nekem itt Antonionit is megidézte: a Zabriskie Point zárójelenetében tudott így minden pusztulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése